Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Kende Ferenc: Péter Rouenban

Az éjszaka csöndjében jól hallották, amint Péter kocsija a ház elé gördült.

Péter Boriszlavától egyszerűen búcsúzott.

— Péter, — mondotta Boriszláva, — maga most mindörökre elmegy és nem lesz többé gótikám, sem katedrálisom.

*

Péter a száguldó vonat egyhangú ütemét kábultan figyelte. Roueni tartózkodására gondolt. Ügy érezte, hogy az egészet csak álmodta. Amint hajnalban Páris felé közeledett vonata, már hivatali teendői foglalkoztatták. Gondolataiban mégis, roueni átéléseibe kapaszkodott, mert félt, hogy azok nyomtalanul szétfoszlanak, megsemmisülnek.

Reggel már az újságpalota nagytermében ült. íróasztalok tömege. Azok mellett keskeny sínpárok, amelyeken kocsik gördültek tova, megrakva folyóiratok és lapok millióival. A levélposta sárga rézcsöve, mint valami óriási kígyó kanyargóit, tekergett a levegőben. Telefonok csilingeltek, írógépek kattogtak. Az óceánjáró hajók és a nemzetközi vonatok indulását búgó jelzés és a tisztviselők mindent túlharsogó kiáltozásai, felriasztott méhkas zűrzavaros zajgó képét mutatták. Pedig rend és fegyelem volt. Óraműszerű pontossággaf működött minden és mindenki. Nem volt egyéni munka, sem jó, sem rossz tiszviselő. Egy akarat, egy gépezet és mindenki ennek a kolosszus üzemnek kereke. Vagy belekapcsolódott az ember minden idegszálával és összpontosított akarásával, vagy munkára alkalmatlan volt. Ha a gigászi üzem legkisebb kerekén csak egy foga kihagyott vagy megtört, mint használhatatlant rögtön eldobták, kicserélték. Péter naponként kilenctíz órát töltött ebben a léleknélküli agymunkában. Lázasan cselekvő, robotoló számoló gép volt.

De alkonyaikor ledobta munkaköpenyét és mintha bújdosnia kellene, Páris szűk utcáin ödöngött céltalanul. Mégis minden este Sainte Chapelle templomába