Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-06-01 / 6. szám - Bellyei László: Bujdosók. Színmű egy felvonásban a kuruc időkből
mindig ... különösen tavasszal annyit szenved ... már néha egészen ráncosnak tűnik fel az arca ... az ajkai pedig gyakran kicserepesednek... És mindig az az örökös remény, hogy most már tavaszra ... most már karácsonyra... most már aratásra ... Hargita: Tudom, hogy ez nem embernek való ... Feled: (Váczyhoz.) Kegyelmed vejéből már egész ceremóniames'ter lett itt nálunk... Váczy: (Hargitához.) Hát mi lesz ennek a vége, kedves egy fiam? ... Mi lesz belőled, ha most elkobozzák minden vagyonodat, ha soha többé nem jöhetsz haza? ... Hová fogtok elbujdosni? ... Jöjjön el utánad a feleséged és mi lesz itt a gyerekekkel? ... Hargita: (Határozottan.) Ha a Fejedelem vagyonát elveszik, vegyék el az enyémet is. Ha ő földönfutó lesz, mi is azok leszünk!!! Huny ad: Mi a fejedelemmel és a szabadsággal élünk, vagy halunk! Feled: Élünk vagy halunk! Árvay: Más választásunk nincsen!! Hargita: (Keserűen Váczyhoz.) Hát mit csinálhatnék én???... Mit csináljak?... Váczy: Én megmondom neked, fiam és másnak is, aki akarja ... Hargita: (Hevesen.) Mire gondol Kegyelmed? Váczy: Értsd meg fiam, hogy én már öreg ember vagyok... Egyetlen lányom van... Nem bírtam nézni küzködését ... kegyelmet eszközöltem ki számodra ... Rád nem vonatkozik a törvény, ha azonnal visszatérsz hazádba... Hargita: (Felriadva komor hangulatából.) Kegyelmet?... Nekem nem kell a kegyelem... inkább feszítsenek hétszer keresztre, de kegyelem ... az nem kell... (Élesebben.) Különben is csodál
