Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Fiedler József: Az ismeretlen kísérő

elárulja magát az ember, micsoda beláthatatlan kellemetlenségek hárulhatnak rá ebből. Éppen elég könyvet olvasott már erről, hogy tudja, milyen sors vár a nyakoncsipett kémekre. Talán a nyomában vannak már most is. Messziről, az ucca homályos mélyéből, mintha koppanó lépéseket hallott volna. Hátranézett. Sűrű köd volt megint mögötte és elnyelt mindent, ami rajtuk kívül a házak között élt. Megállóit egy pillanatra és a mozdulatával egyidőben megállóit a két férfi is. Csönd volt most körülöttük. Mélyen felsóhajtott és meztelen tenyerével végigsímított a homlokán, mely a kalapja karimáján belül is, vizes volt a verítéktől.

— Gyerünk,

barátom! — szólt rá az ismeretlen és a két férfi belekarolt megint. A lába bukdácsolva járt és csak arra tudott gondolni, hogy bárcsak vége lenne már mindennek.

Aztán egy bolthajtás alá értek és mire kiértek alóla, tágas udvar közepén állottak. Körülöttük világtalanok voltak az ablakok. Csak az egyik falon égett egy vaskampóra akasztott, gyengefényű lámpa. Fényében keskeny, szürke deszkákból összeállított ajtó húzódott meg az esőmintázta falban. Az ajtó előtt félretaposott küszöb hasalt végig a sárban, mely mint fekete tészta, vastagon és ragadósan fedte el az egész udvart. Az ismeretlen benyitotta a kaput. Aztán még visszafordult a küszöbről és rámutatva, odaszólt a feketekalaposnak:

— K.

F. 11-nek fogják hívni aztán. A régi nevén nem élhet többé az élők között! — és eltűnt a sötét nyílásban.

A fekete kalapos bólintott egyet, aztán belépett ő is, maga után intve őt. Ebben a pillanatban történt valami. Az ajtó hirtelen becsapódott és ő ottmaradt egyedül az udvaron. Nem akart hinni a szemének. Lehúnyta a szemhéjját, aztán felnyitotta megint. Az udvaron senki sem volt rajta kívül. A bolthajtáson túl