Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Fiedler József: Ébredés

kező pillanatban már angyali ártatlansággal a szemé­ben nézett fel Jánossyra. — Én? A tanár úrat? — fgen, te engem — mondotta Jánossy és a vállá­ra tette a kezét. — Már régen figyellek. Sohasem né­zel rám, ha magyarázok és ha felelsz, akkor is lehu­nyod a szemedet. — Téved a tanár úr, én mindég nagy figyelemmel kisérem a magyarázatait. Nem mentegetődzve mondotta ezt, hanem mint egy megállapítást és közben valami új öröm legyezgette végig a hiúságát. Sokáig beszélgettek még és amikor elvált tőle a tanár, Kovács Klári egyenesre húzódott a büszkeség­től. — Ha ezt az osztályból látta volna valaki — gon­dolta — megpukkadtak volna mind. Mégis csak más­képpen kezel engem, mint a többieket... Hátha még megmondtam volna neki azt, hogy már párbajoztak is értem! Ezt a párbajt ugyan nem lehetett a szó szoros ér­telmében venni, mert csak abból állott, hogy Péter egyszer alaposan elagyabugyálta Janit, mert az azt merte mondani rá, Kovács Klárira, hogy úgy viselke­dik, mint egy elemista. És igaz, hogy Jani hasbarúgta Pétert alaposan és a végén a nagymama összeszidta mind a hármukat, de azért párbaj volt az mégis. Ettől a beszélgetéstől kezdve megváltozott Kovács Klári helyzete a latin órák alatt. A tanár úr gyakran szólította fel, ha a többiek nem tudtak valamit és mint követendő példát állította elé­jük a tudását. — Lássátok, a Kovács mindég megjegyzi azt, amit mondok... — mondotta ilyenkor. És az is megesett gyakran, hogy lejött a katedráról és végigmenve a padok között, megállott a lány he­lyénél.

Next

/
Oldalképek
Tartalom