Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Kovács Endre: Tragédia

mekkel, csak a testtartása árult el nagy belső megrokkanást.

Kinn a ház előtt már várt rájuk az autó. Kótay maga vezetett. Károlyra minden ellenkezése mellett is rákényszerített egy hatalmas bundát. A Főuccán egy kis kertiház előtt megálltak és felvettek egy fehérszakállas magas öregúrat, akit Kótay István bácsinak nevezett s aki fehér szakállával olyan volt, mint egy nyugalmazott tábornok. Ö is Lipovecre iparkodott.

Most már teljes gyorsasággal hajtottak. Kótay az elmaradó falvak neveit sorolta fel Károlynak s a távolban csillogó kúpalakú hegyre mutatva mondta:

— A Choc.

Előbb széles országúton robogtak majd betértek a fenyveserdőbe. Károly teli tüdővel szívta az isteni levegőt. Útközben falvakon robogtak át, gerendából felépített faházakat hagytak maguk mögött és misére siető menycskék meg legények bámúltak utánuk. Károlyban nagy lelkesedés élt, valahogy úgy érezte, hogy most fedezi fel a falut, talán egész Szlovenszkót, melyet idáig csak a tankönyveiből ismert.

Az egyik völgyben feltűnt Lipovec. Néhány elszórt faház, vasárnapira csinosított uccák, a falu közepén folydogáló patakkal, a fehéren mosolygó papiakkal és a híres fatemplomával. Fehér, szélesudvarú ház előtt álltak meg. A zajra többen is elősiettek a házból. Kótay egyenkint mindnyájuknak bemutatta Károlyt. Ott volt Kótay húga, egy kövéredő fiatalasszony, özvegy, akit mindenki llus néninek szólított Lipovecen. Aztán Kótay édesanyja, tisztes matróna, hófehér hajú, egy kissé nagyot hallott. Az általános zajban alig vették észre Imrét, aki valahonnan a nagy kert végéből került elő. Vékony, hosszú, szeplősképű gyerek, a megfélemlített bárányka tekintetével, igen illedelmesen köszönt a „tanár úr”-nak, ahogy ettől kezdve Károlyt nevezték, aztán pedig igyekezett csendben eltűnni a felnőttek köréből.