Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Kende Ferenc: Ágnes néném

lassan tisztuló mennyboltról, a kavargó felhők mögül. Égi boldogság borult a tájra. Félénk csillagok bukkantak elő és szégyenlősen hunyorgattak a szürkületben.

Az orgona hangjai Isten dicsőségét hirdették.

Egész testemben remegtem, tovább nem bírtam sem a rémségeket, sem a gyönyört. Tagjaim borzongtak és átázva, fázva, az égi hangok mellett, angyalok karától kisérve mentem hazafelé.

*

Lefeküdtem. Testem tüzelt, agyamban forrón lüktetett a vér. De nagy testi fáradságom mindennél erősebb volt. Elaludtam. Délfelé ébredtem. Ágyam előtt Ágnes néném ült, szomorú és jóságos tekintetét rám függesztette.

— Ágnes

néném, aranyos anyám, az Istenre kérem, beszéljen! Ki orgonázik odaát? Ki az az ember? Miért utazott el tegnap? Mit jelent mindez? Beszéljen... beszéljen ...

Soha sem látott zavar, félénkség ült Ágnes néném arcán. Sajnálkozással néztem vívódását, mert minden jósága mellett határozottnak, szilárd akaratúnak, parancsolni tudónak ismertem. De ellágyulása utat nyitott szívéhez. Kezét két tenyerembe fektettem, csókoltam, cirógattam.

— Beszéljen,

Ágnes néném, — kérleltem.

Zárkózottsága lassan engedett és fénylő szemei megértést kértek.

— Istenem,

— sóhajtott — fiatal vagy, meg sem érted — vagy talán majd azt hiszed, hogy régi regények alakjai élnek bennem. De legyen meg az akaratod. Lisznyai Bélának hívják, ő orgonázott az éjjel, Híres zeneköltő és muzsikus. Megyei ember volt az apja. Gyerekkoromat együtt töltöttem Bélával. Mindig vonzódtunk egymáshoz és serdülő lánykoromban titkon eljegyzett. Szüleim mit sem sejtettek. Mikor boldogult Sándor bátyád el akart venni, bevallottam anyámnak, hogy én Lisznyai menyasszonya vagyok.