Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Kende Ferenc: Ágnes néném

nagy félénken simogatta vállamat. Az öreg cseléd kitett magáért s fatányéron mindenféle nyárson sült húst tálalt. Pókhálós üvegben, amin nem volt jelzés, sűrű piros bort tett az asztalra. Elmélyedésre hajló hangulatomat a régi bor lassanként másfelé terelte. Jól esett már idéznem a múltat s házunkban töltött gyerekéveimet. Régi képek, itt élt emberek emléke szállott meg és azok a furcsa, röpke mozdulatok, jelentéktelen arcjátékok, amiket csak én láttam, amik csak bennem rögződtek meg, most értelmet nyertek. Idézés nélkül, mint még soha, úgy suhant elém a múlt.

A hosszú út fáradalma, az ital enyhe mámora lassan elbágyasztott Felcammogtam a hálószobába, ahol levendulától illatos ágyam a sok fehértől a szürkületben szinte világított. Kihajoltam az ablakon, de már csak a hegyek, az erdő és egy kastély elmosódó körvonalait láthattam. A szomszédos villa ablakából gyér fény szűrődött ki. Az életnek ezenkívül semmi jele. Miközben lefekvésre készülődtem, megérkeztek a vihar előfutárai, a sejtelmesen futkározó, nyugtalan szellők.

Lefeküdtem és hamar elaludtam.

Nem tudom mennyi idő múlhatott el, erős égi dörgésre ébredtem. Szobámban hűvös szél kergetődzött, az ablakokat mégsem csuktam be. Nyitott szemmel bámultam a sötétségbe és úgy hallottam, mintha a szél orgona hangjait söpörné be. Felültem s figyeltem. Tévedtem volna? Csak képzelem játéka volt? De újra orgonasípok hangjait hallottam. A fülem cseng talán, vagy az ó-bor muzsikál? Feszülten figyeltem. Újabb erős fuvalat, új hangokat hozott és meggyőzött, hogy a közelben muzsikálnak. Lágy zokogó hangok sírtak fel.

Kitegintgettem az ablakon. Sehol semmi fény. Koromsötétség takart mindent. A szomszédos villának egyetlen vonalát se láttam.

Most erős szél süvített végig és mintegy adott jelre