Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-05-01 / 5. szám - Kritika - Dallos István: Vörösmarty Tibor: Szökésem az idegenlégióból

arra, hogy a légióból való szökés kísérlete majdnem az öngyilkossággal egyenlő. És mégis megkísérli, mert úgy érzi, hogy a borzalmakat nem bírná tovább. Társat is szerez és ketten vágnak neki a sokszáz kilométeres útnak. Ahogy a szökés előkészületeit, az első percek apró csalafintaságait, a szabadulni igyekvő legionisták merész elhatározását ismerteti, pillanatokra olybá tűnik, mint a hős, akinek egyetlen hőstette a szökés. Mázmentes szavakkal tükrözteti vissza az átélt félelmet, szenvedéseket, kitartást, óvatosságot, az éhség és hideg, a leselkedő Dudás arabok leskelődéseit. Átérezni azt a nyomasztó atmoszférát, melyet a forró napok, lelketfagyasztó hideg éjszakák teremtettek. Keresetlen szavaiban is megrázó erővel írja le a meszsze távolban feltűnő ezüst csíkkal, a vízzel való találkozást, melynek kedvéért egy napon át kellett gyalogolni — eltérve a kitűzött útiránytól, — s amely ihatatlannak bizonyult. Majd ujjong a megszabadulás boldog érzésétől a szökés utolsó afrikai állomásán, Algírban, ahol végre sor kerül arra, hogy jegyet válthasson a hazájába induló hajóra.

Vörösmarty könyvének igaz ajánlólevele az őszinteség. A szenvedéseket átélt gyerekember az élet komoly szemlélőjévé válik, a meggondolatlan lépéséért ezerszeresen megbünhődött magyar fiú, az afrikai pokolból megszökött legionista története egy fiatal élet néhány kiszakított lapja, minden szépítés, minden túlhajtás nélkül. Vörösmarty erénye, hogy nem lépi át azt a Rubikont, melyen túl felesleges filozofálással, ömlengéssel vagy rikító színezéssel csak rontaná azt a hatást, melyet közvetlen őszinteségével elér. Csak lerögzíti a sok szenvedést, melyen átesett, a lélektelenséget, mely uralja a forró homok parancolóit, a gyermekes elgondolást, mely belesodorta a sivatag egyenruha birodalmába. Könyvét az a lelki kényszer szülte, mely tollat nyomott a kezébe, hogy leírja azt, ami történt. És csak azt írja le.