Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-05-01 / 5. szám - Szombathy Viktor: Hetven év megcsontosodott emléke a falusi színpadokon
számára megmaradtak a régi szövegkönyvek s a bécsi szalonokból behozott érzelgősségek A nép konzerválta s elfogadta a róla sízóló színi-jelentést és most csökönyösen kitart mellette, annyira, hogy Gárdonyi, vagy Móricz Zsigmond mellett hidegen megy el, — hiszen a régi recepttel ellentétben nem szolgáltak a falusi romantika melegágyául, ezeknek darabjai. Van aztán másik eseti is, — amikor a nép a mai színpadok operettjeit, drámáit viszi dobogóra s választhatunk a két megoldás között: mi a jobb , a hetvenes évek elavult csikósa, atki ma már nem él, vagy a fővárosi színházak dzsesszes, detektív-romantikás, amerikás repertoárja. Mert ezti is játsszák. Amaz túlkönnyü, emez túlnehéz, a megoldás valahol középütt volna s ekkor döbbenünk rá, mennyire hiányzik olyan színdarab, amely a mai falu, mondjuk a mai csallóközi, nógrádi vagy saijómenti falu életét adná élethűen, úgy, hogy parasztnak is gyönyörűsége telnék benne s úr se találna, benne kivetnivalót, hogy a kevéssé demokratikus kifejezéseknél maradjunk... Mondják, hogy Gárdonyi Göre-színdarabjának finomságai nem érdeklik túlságosan a falut, hogy Móricz Sári Bírója túlságosain reális, nem falusi színpadra való. A „Süt a nap" már nem tisztán népies darab s valóban fájdalmas látni, hogyan nem tud a falusi ember játszani a paraszton, a bakteren, a katonán s a zsidón kívül más figurát: hol van tehát az a színdarab, amely a mai falu lelkét hozná a nézőhöz közel, kevesebb szentimentalizmussal és újabb alakokkal, olyan technikát csempészve a színpadra, amelyet a falusi ember meg is bír? Egyelőre tehát maradtunk a szenvelgő falu rosszánál, a Sárga Csikónál és a Piros Bugyellárisnál, immár századszor, beburkolózva az érzelgősség s az álpátosz gőzkörébe, olyan stílussal bíbelődve, amely hetven évvel ezelőtt volt divatos, — mintha valamely város műkedvelő gárdája Kotze bue, vagy Grillparzer színdarabjait akarná életessé dögönyözni jobb híjján. Az az érzésünk, hogy a falu önmaga figuráját kifordítva, szomorú iróniával viszi színpadra. Nem akar ez kegyeletsértés lenni elmúlt nagyokkal, a magyar színműirodalom harcosaival szemben. Minden kornak meg vannak a maguk méltó hangadói, de a mi korunké semmiesetre sem Csepregi vagy Szigligeti Ede. Hisz olvasmányul sem szoktuk ajánlani Gárdonyi helyett Fáy Andrást... Miért tehát, hogy a színmű
