Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-05-01 / 5. szám - Szombathy Viktor: Hetven év megcsontosodott emléke a falusi színpadokon

ségeknek, akik ebben a szent percben érkeztek s addig az előadás már meg nem kezdődik, amíg az első széksorokat rohammal el nem foglalják a honorációrok. Persze, előbb még le kell tessékelni a székekről az illetéktelenül odasodródott legénységet, akik most a falnak szorulnak s néhány kisebb ellenállóképességű gyereket kilendítenek az udvarra, — de, im, rendbejön minden, a csengetyű felberreg, a kulisszákat megigazítják s a várva várt előadás megkezdődik.

Áhitatos csend, a szavaik vidáman röppennek, megvan az első siker, nyiltszíni taps nincs, áhitatosan, türelemmel s nagy szeretettel nézik a színdarabot, hallgatják az éneket. A cigány külön cifráz a diaiokon, meg akarja mutatni tudományát, az énekes bátortalanul kezd bele, aztán nagyot Kurjant, a közönség egyre feszültebb figyelemmel hallgat s minden kis mondást, humorosabb mozdulatot hálásan honorál. Annyit kell csak mondani valamelyik színművésznek:

— Sári, te nagy szamár vagy! — s teljes a kirobbanó siker. Érdemes ennek a népnek játszani. Oly kevés életében a látványosság, a színpadiasság, a rendKivüliség, oly egyformák mindennapjaik s annyira nem szeretnek személyesen belefutni a rendkivüliségiek tavába, hogy minden szóért, mozdulatért, arcjátékért hálásak, amelyek legalább passzív utón, elkerítik őket egy pillanatra az álmok, a rendkívüli szépségek birodalmába.

S most halljuk, mit mond a hős, a szlovenszkói magyar gazdafiu 1935 ben, a realitások, a válságok idejében:

így beszél:

„Hej, Bátki Tercsi, Bátki Tercsi, de megölted azt a szegény szivet. Árvaságban hagytad, idegenbe űzöd, s jaj, bús életemet de meg keseríted. Nohát, Isten neki, ki a határból, talán akkor könnyebben lélekziem? Soha ne integess édes falum tornya, nem mehetek vissza, sok az én irigyem. Kongasd vén robotos azt a harangszót, búcsúztatót huzol! Az a ti rosszatok messze útra indul s nem hagy itt egyebet, csak ideje javát, csendes szeretetet, nyugvó halottakat, meg egy hűtlen leányt, Jaj, de káprázik a szemem, mintha sűrű szitán néznék keresztül, a fejemben pedigi úgy zsibong valami, hagyd el azt a harangot vén robotos, mert a szívem jobban zúg azóta. Majd el szédültem a visszanézésben, pedig nekem inkább előre kell nézni, mert még azt sem tudom, merre induljak. Mi is lesz énbelőlem, mi is lesz a sorsom? Haj Jó isten, a szegény ember sorsát boldog Isten bírja, rádbizom magamat, viseljed sorsomat."

így beszél a „Falu rosszában" Göndör Sándor szolgale