Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-05-01 / 5. szám - Balla Borisz külföldi naplója. Sullavan

elé, mint ahogyan a régi nagyok tették. A könnyűség, a mérték, minden páthosz és hörgő „mélykedés" hiánya, a karcsú, finom kis effektusok stílusa — ez az új stílus. Mindjárt megtaláljuk magyarázatát annak, miért kellett átmennünk az „inflációs" kor művészi sivárságán. Ez az epocha bárjaival, ürességével és jazztempóival, hatvan mérföldes sebességeivel — ez végezte ki az idejétmúlt, régi polgári nehézségeket; az ő felületessége, könnyűsége, „amerikanizmusa", szabadossága és tüntető gyűlölete mindeme etikett ellen, az ő fajsúlyhiánya sodorta el a régi ál-fajsúlyokat művészetben s ízlésben. Határozottan hasznunk volt belőle: övé volt a söprű szerepe, eltüntette s nevetségesé tette a hörgő pátoszt, a feudális világ még ittott visszamaradt izléscsonkjait, lehántotta a háború előtti ízlés súlyos, ma már nevetségesen nehézkes, a nyárspolgároknak hízelgő bársonypalástokat; amiben igaza volt, csakhogy munkája átmenetinek számít s az „inflációs kor" szellemei ott léptek félre, mikor hinni akarták, hogy fázisuk tartható, sőt fejleszthető.

Egy kor van mulóban; művészetben éppúgy, mint a szellemi élet egyéb területén, politikában éppúgy, mint társadalmi formákban. Weekend-homokon nem nő se virág, se kalász; se művészet, se kenyér. A szenvedést nem űzi el egy girl, egy Magda Schneider vigyorgása — weekend-trikóban legalább annyira érezzük az élet korbácsát, mint hajdan, egy elsüllyedt „békevilág" gőgös, hipokrita és fülledt bársonyán és gérockjain keresztül. A szenvedés most hajt tovább, a „keep smiling"-et már félig elhagytuk; jönnek a Sullavan-ok. Egy kor vigyorgása, egy Magda Schneider libaszerű bája csak filléres szanatóriumot, csak injekciót, az ő könnyei már értelmet adnak a néző szenvedésének.