Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-05-01 / 5. szám - Féja Géza magyar irodalmi szemléje
földhöz" című kötet igazol. Ennek az átlényegüiésnek a melegében vált igazán költővé, ekkor edzett a nagy és sokszor kongó szólamok helyett igazi költői beszédet. Az „Örök arc"-ban még csaknem minden szava általánosság és sohasem tudom, hogy köd, vagy horizont, erő, vagy erőlködés van megette. Utolsó kötetében azonban természetes súlyt kapnak szavai, versei. Ódái szárnyalásának merészségébe finem elégiái íz elegyedik. Műfajt teremtett magának. Az „Örök arc"-ot még Esztergomtáborban fejezte be, ahol együtt tanárkodtunk. Azután az Alföldre ment, Homokra, ott virágzott ki második költői korszaka. Az Alföld volt számára az antipólus, ahol új költői magatartása kinyílhatott. S nem is akart elmozdulni a kis telepről, ahol méltatlan munkával kereste magának s családjának a kenyeret. Valami végzetes egyhangúság uralkodik egész költészetében. A versek tömegén keresztül egyetlen verset írt mindég. S nem csupán az alaphang azonossága ez, hanem a vers belső szerkezetének egyhangú azonnossága. Nincsenek csúcsai, kiemelkedő pontjai, talán azért nem is lett soha népszerű. Utolsó éveinek termésében egyre érettebben jelentkezik az elmúlás vágya, egyéniségének lassú elhamvadása s valami kozmikus elomlás lágy párái. És ez már nem volt póz, ő igenis szépen, nyugodtan, egy-egy összefoglaló, mindent átölelő pillantást vetve a tájra ballagott a halál felé. Betegségét, mely napról-napra fenyegetőbb lett, nem gyógyíttatta, barátaival észrevétlenül megszakította a kapcsolatot. Életének szerencsétlen körülményei, csalódásai szintén hozzájárultak ehhez. De az ősok bévül, egészen a mélyben volt. Valóság-érzéke mindig gyönge volt, később pedig egészen rendellenes lett. Sohasem tudta belső válságait és eredményeit maradéktalanul megrögzíteni, örök keresés és ingadozás volt a sorsa, kivéve utolsó