Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-05-01 / 5. szám - Izsák László: Két fogoly

vak értelem nélkül hullottak közöttük a semmibe - , . lényük, egész idegzetük, kitárulkozó remegéssel fordult egymás felé; döbbent egymásratalálással fonódott össze a tekintetük, ölelkezett ez a két szemsugár, összeölelték vele magukat, a múltjukat, a jelenjüket.

Aztán, hogy is volt csak? . . . igen, beült az aranyhajú nő autójába. Akkor határozottan az volt az érzése, hogy nem is ő ül ott az autóban. Á, hát persze, hogy nemi, ő ottmaradt a ponyva oldalbejáratánál, hiszen most Paolonak, az ő drága kis hatéves fiának a trapézszáma következik ... azt ő nem hagyná ott semmiért! ... és idegenül érzékelte azt az embert, aki itt, az autó piros bőrülésén, izmos karjaival kábító, vad csókra tépte magához az aranyhajú nőt . . nem ismerte azt az embert, soha nem találkozott még vele, de érezte, hogy ez az ember végzetszerűen, !ebirhatatlanu! föléje kerekedik . . .

Foszlányos, ködöshomályú emléktöredékei maradtak a többiről ... az aranyhajú nő lakásának a finom illata . . a hálószobájának a pasztell-színei . . . „az egy más viiág, ahol én élek Fritz és magának felesége van, magának gyereke van . . . Ó, milyen nagyszerűen is gondoskodnak arról, hogy az ember boldog ne lehessen" ... és az aranyhajú nő sírt, forrón, őszintén, a fájdalomtól és a boldogságtól.

És ő? . . . igen, érdekes, őt akkor valami végtelen nagy megnyugvás töltötte el; úgy érezte, hogy most elérte a legfőbb, a végső beteljesülést, hogy ezért volt minden eddigi hajsza, szenvedés, ezért született és ezért volt az egész élete ... És most már nem érezte idegennek magát ebben a szerepben; most úgy látta, hogy az egész eddigi élete ideges önmagakeresés volt ezért, hogy most megtalálja az igazi önmagát, az aranyhajú nőhöz való odatartozóságában.

Aztán hazament. A fia már aludt. A felesége, az ő kis szűrke asszonya, józan mosollyal ment elébe; az együttélés előlegezett izgulásával ölelte oda fiatal,