Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-05-01 / 5. szám - Mihály László: A nagyanyám

mibe kezdtem járni. Akkor nyiladozott lelkem a betűk rejtelmes világa felé ... A karácsonyt ott töltöttük a székely hegyek között egy kicsi faluban a nagybátyámnál. Nagy, igazi tél volt, amilyent az öregek rég láttak. Méteres hó. Elakadtak a szekerek a hófúvásban. Az erdőszélről hajnalban mintha éhes farkasok csahintása verődött volna a faluig . . . Nekünk azonban csak a kellemesebbik oldala jutott ki az ordasjárásos, zegernyés télnek a fehérre meszelt, barnára avasodott cseréptetős, tornácos öreg udvarház biztonságosabb falain bévül. Vastag fahasábok ropogtak a kályhában s az ablakon át kibámulva jól esett számolgatni az elcsilingelő szánokat és várni az angyalt, aki el is jött rengeteg ajándékkal . . . Gyönyörű karácsonyfánk volt, a menyezetig ért. Karácsony estéjén igazi pásztorfiuk kopogtak be hozzánk betlehemmel s a nagyanyám kaláccsal vendégelte meg őket, amelyet ő dagasztott ... A nagyanyám . . . gótikusán szögletes szigorú arcára amely mintha takarónak borult volna jósága fölé, még most is emlékszem . . . Hányszor hátamra paskolt és aludni kergetett, amikor este fennmaradt a kézimunka mellett és a bátyám felolvasott neki . . . Mesére éhesen ki-kiszöktem az ágyból s a küszöbön kuporogtam, míg ő megint viszsza nem kergetett . . . Aztán ez ünnepek után — csizmás falusi legénykék pirosszalagos vesszővel éppen apró szentekelni jártak — valami baj érte a nagyanyámat. A kamrába ment, hogy a cselédeknek reggelit adjon és ott eszméletlenül akadtak reá ... Mi gyerekek akkor keveset tudtunk róla, mi történt valójában. Kicsuktak egy kis szobába s ott bújtunk össze félénken, mint a megrémült, dobogószívű madárfiókák. Nem kellett a cukor, a füge, még a mese édes izgalma sem! Csak hallgattuk a kéményben bőgő, visitozó orkánt . . . Szánon kijött a városból az a szemüveges doktor, aki azt szokta mondani nekem máskor, ha beteg voltam, hogy nyújtsam ki a nyelvemet.