Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-05-01 / 5. szám - Egri Viktor: Madelaine

talon, a tiszta tányér és Madelaine mosolya, amikor ezt a jóérzésemet szóvá tettem.

Aztán felállt az öregasszony és jó éjt kívánva elbúcsúzott Madelaine-el együtt. A szobámban Mihály odakészítette az ágy mellé a takarómat, hátha nem esne jól a szokatlan dunyha alatt az alvás. Fáradt voltam, másnap hosszú menetelés várt ránk. Megyünk Diedenhofen felé, ott talán már bevagóniroznak és vége lesz ennek a fárasztó cipekedésnek és ázásnak az őszies, megviselt utakon. Akkor még nem tudtuk, hogy fél Németország gyalog jövünk és télbe fordul az idő, mire hazai földet érünk. Hamar elnyomott az álom. Nem tudom, meddig aludtam, egyszer csak felrezzentett a lépcső nyikorgása. Valaki lopakodott felfelé. Madelaine volt, gyertyával a kezében megállt az ajtóban és tág szemmel nézett. Ügy jött közelebb, mint egy alvajáró. Ahogy belépett, mintha az izgalom sűrű szénsavával telt volna meg a szoba. Lenn a konyhában oly céltalannak tűnt minden széptevés az öregasszony sötéten kémlő szeme előtt és most Madelaine bátorítás nélkül jött, ágyamnak tartott, a gyertyát odatette a szekrénykére és a leplezetlen vágy mozdulatával fölém hajolt.

Reszketett egész testében, amikor hozzám bujt.

— El

kellett jönnöm, — suttogta.

— Kellett?

Csupa tűz volt a lány és csupa remegés.

— Hiába

mondom, ezt maga úgy sem értené.

Fejét a párnába fúrta és sírni kezdett. Megdöbbentő tisztasággal éreztem, hogy vérből és összetört életből kelt ez a sírás. Visszafojtott lélekzettel vártam, hogy felszabaduljon könnyeiben és a könnyek elmossák fájdalmát. Vártam, míg fáradt, kimerült lihegéssé halkult a sírás.

— Megbántotta valaki? Talán én?

Hozzám bujt megint és olyan erősen szorított, mintha menekvés közben kapaszkodna belém.