Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-01-01 / 1. szám - Féja Géza: Magyar irodalmi szemle
A szent királyfi, a nagy nyugalom, Ügy nézett vissza a letűnt világra, Mint ősszel a tavaszra a falomb." Ady Endre vállalta s végig csinálta a faj minden drámáját. Juhász Gyulában álommá tisztult és szépült az egész magyar élet. Egyetlen nagy szerelme, Anna, is álommá nőtt, a tisztaság és sziéipség tüneményévé, akit az egész föld tükröz és lehel: „Milyen volt szőkesége nem tudom már. De azt tudom, hogy szőkék a mezők, Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár S e szőkeségben újra érzem őt!" Szerves folyamat ez az álom, áthat mindent, ott tündököl a történelem igazi erői között éppenúgy, mint a falusi delekben, a szelíd szegedi tájakban, az óborban s a mély földben, ahol bölcső lesz a koporsókból és bélkésen pihen egymás mellett „a pandúr meg a lesipuskás". Sohasem valósul meg az a nép, amely nem éli ugyanolyan éhséggel, mint a kenyeret. A faj álma az öröklét íze, a virág a sírok felett — jól érzi ezt a nagy álmodó: „. . . én is a tavaszi újulások fia vagyok, ki síron is kihajt." Juhász Gyula a kisvárosok költője, ahol megállt az élet s mély derűket nyit az álom. Ő a kisvárosok költője, mindenütt volt egy szép álma: Szigeten a vízimalom dalolta a nyugalom zsoltárait, a szakolcai sírokon Ancsa nyílt ki, Nagyváradon Ady Endre jár az álomban halhatatlan szép fejével. Persze szülőföldjének, Szegednek az álma a legteljesebb, Ajtony vezértől kezdve rengeteg halott vár itten, hogy az álomba léphessen megszépülni, tovább élni. Az idők hősei egymás mellé kerülnek az álomban, örök arcot kap benne minden, értelme nyílik minden öreg ökölnek, minden régi panasznak és hitvallásnak. Veziérek, gyászmagyarkák és honfoglaló ősök jelennek meg, homlokukon fénylik Nyugat felé néző dacunk, elszántságunk: „A német Isten nem lesz Istenem." Thonuzóba sírja is felcsillan a Tiszából, Abád tájékáról, fölbíztat az életnek. Távolból szépülten hangzik Lehel kürtje s a paraszti búcsúsok éneke a „fekete Máriához." Persze a halál az álom csúcsa, a bölcs
