Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-01-01 / 1. szám - Szitnyai Zoltán: Csak játék volt
— Beteg — felelte sokára s a hosszú szempillák lecsukódtak. — Talán, ha orvost hivatnék... — Nem kell. — Tinka az jó lenne ... meg az ágyadat is rendbe tétetném... Tinka felnézett és felemelkedett rongyai közül: — Mit akar itt? Ki kérette? — De édes Tinkám, hiszen én csak jót akarok ... — Nincs szükségem rá. Velem ne akarjanak jót. Úgy nézett, a tekintete úgy mutatott egyenesen az ajtó felé, hogy Bokorné kénytelen volt eltávozni. Óh Istenem... Istenem, Istenem, sóhajtozott, amikor már kívül volt a lakáson. Senki, senki sem kellett Tinkának, sem barátság, sem szeretet, sem részvét. Már szinte a gonoszak tüze égett a szemében, sovány arca csupa árnyék, a háta úgy meggörbült, mint az öregeké. Egy nap kiadta a parancsot, hogy ezentúl a lakók kötelesek gondoskodni a lépcsöház és a kapualj söpréséről. Hogyis ne! — felelték azok, ez mindenütt a háztulajdonos dolga. Csak az öreg Simonné, aki az udvarban lakott, engedelmeskedett a parancsnak. Az unokáját várta, hát úgy gondolta, legyen rend és tisztaság a házban. Egy pár csirkét is vett aznap reggel a piacon. — Persze — dühöngött Tinka, amikor a csirkéket meglátta — az ilyen szeméti népség nem sajnál semmi pénzt, ha a gyomráról van szó. Talán bizony nem lenne jó a sült krumpli is annak a várvavárt unokának? Olyan nagy úr az? Várta az alkalmat, amikor beleköthet az öreg Szimonnéba és kiöntheti a haragját. Az éppen elkészült a söpréssel és a kapualjból a lakása felé indult. Tinka úgy zúdult utána, mint a fergeteg.
