Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-01-01 / 1. szám - Szitnyai Zoltán: Csak játék volt
lenni ez a Tinka, olyankor alig lehet ráismerni. Talán, ha idegenbe vinné, más városba... talán valamelyik Toby rokonhoz, akit még nem haragított magára?... Tovább tűnődött az anya és eszébe jutott a Jancsi, vagy hogy is hítták azt a férfit, akivel Tinka levelezett évek előtt? Hátha még most is írnak egymásnak? Amikor Tinka nem volt otthon, ismét kutatni kezdett Tinka levelei között. Talált is egy feladatlan levelet, amit Tinka írt és amint a tinta friss nyoma mutatta, nem is régen írt annak a férfinek. „Édes János — írta levelében — én eddig megértettelek téged és vártalak, vártalak ... De most már jöhetnél... Jancsi, János, múlnak az évek, egyre gyorsabban repülnek és félek, hogy már rám sem ismernél .. De azokat a leveleket, amiket a férfi írt válaszul, nem találta sehol. Vagy talán nem is írt s csak Tinka küldözgette utána reménytelen sóhajait?... Ó miféle lelketlen ember lehet, hogy így hagyja gyötrődni és hervadni ezt a szegény leányt? Nem, ezt nem nézheti tovább tétlenül. Anyai kötelessége, hogy cselekedjék valamit. Akkor is, ha Tinka megharagszik. Szorongó szívvel, rengeteg felelemmel, de mégis Tinka elé állított: — Fiacskám mondd meg őszintén anyádnak, ki ez a János, akinek írni szoktál? Vihart várt, a felháborodott visszautasítás kitörő haragját, s ehelyett Tinka az anyjára nézett szomorúan— Megint kutattál anyám? — Kutattam, hát perszehogy kutattam, hiszen az anyád vagyok. Tudnom kell, hogy ki az a lelketlen ember, aki már évek óta hiteget. Fiam — és könyörögve nyújtotta Tinka felé összekulcsolt kezeit — mondj el mindent őszintén.