Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-03-01 / 3. szám - Féja Géza magyar irodalmi szemléje

Egyelőre olyan ez a líra, mint a megáradt folyó, magával visz, széttör, feldob mindent és egészen természetszerűleg úgy érzi, hogy jussa és hivatása van ehhez. De még nem látjuk a célt s az utána következendőket. „Minden rossz és közepes költészetnek ez a nagy oka: az elkopott fogalmak megmaradtak s erőltetett új csillogású szavak mögött elsüllyedt világ üressége tátong." S valóban Marconnay költészete múltját tekintve tele van új fogalmakkal, de nincsen egészen így a líra mai fejlődési vonalát tekintve.

Rokonszenves, tiszta, igazi költői gesztusok jelzik az „új fogalmak" útját, de többnyire félúton megállnak. S valahogyan szétesnek, szétúsznak a szabadvers óriási tükrén. A szonettek egykori mestere újjáírt szonettjeit most szabadversei mellé helyezi, érdekes antipólusokat nyújt kötete, de a költő, azt hiszem, valamiképen e pólusok között fog megszületni.

A szabadvers veszedelmes hínár is lehet. S itt-ott máris belecsábítja Marconnayt a dikcióba, mitől csak egy lépés a retorika. Fejlődése szépen merész s érdekesen veszélyes, de nem éppen ez adja különös ízét, értékét? Vállalkozás ez az út, s egész emberi komolysággal az, de ereiben a kaland édes izgalmai futnak.

Igazságtalanok lennénk azonban, ha Marconnay jelentőségét csak így szemlélnénk. Nemzedékünk lírája kialakult már, legalább is végleges jegyeket fedezhetünk már fel az első vonalban állók arcán. Marconnay azonban merészen visszakanyarodott és a kezdet szabadságát hozza. A költő keletkezésének mozzanatai csillognak ezeken a lapokon és ennek megfelelőleg az abszolút szabadság jó levegője. Még tömérdek dolog szabad neki, még merész lehet, csak magáért a merészségért. S ugyanezért: szívesen követjük útjain, szívesen hiszünk neki. A póz most még valóban magatartássá érhet, de viszont a friss magatartás még pózzá fonnyadhat. E kötet jelentősége azonban igy is megmarad, mint a lírai keletkezés vallomása.

Marconnay körülbelül azt csinálja, amit a közvetlenül nyomunkba lépő nemzedéktől várnánk, ha volna lírája e nem