Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-03-01 / 3. szám - Surányi Miklós: November 3
mondó és szenvedélyes modorán azt tanácsolta, hogy büszkén kürtölje világgá az állapotát. — Azzal, ha eltitkolod, gyanúba kevered magadat — intette a szép, okos, kis Zsófia grófnő. — De a Lichnovszkyak! — ördög vigye el az egész pereputtyot! — Istenem, ha ilyen egyszerű volna a dolog! A gyermeket augusztusra várom és az emberek majd elkezdik számítani a hónapokat!... — Mit törődsz te az emberekkel? — És ha Pál lelkében is gyanút keltene? — Kedves Rollykám, a gyanú ellen egyetlen fegyver a vakmerőség és a sértett szemérem felháborodása. Stepherlnek, habár kéthetenként írt neki Nápolyba, egyetlen szót sem tett az állapotáról. Nem tudta, dicsekvéssel, vagy szégyenkezéssel kell-e tudtára adni a nagy fordulatot. — Hiába, nem tudok sem annyira őszinte, sem annyira képmutató lenni, mint amennyi szükséges ahhoz, hogy az ember biztosítsa a maga boldogságát. Amikor karcsú, ruganyos termete formátlanodni kezdett, elhagyta Bécset. Pál gróf ebbe is egykedvűen egyezett bele. Ö úgyis birtokára megy a mezei munkálatok felügyeletére, kisérje el Apátiba, a családi kastélyba. Azóta itt van. Most, július elején, járása már nehézkes, teste eléktelenedett, lelkileg megtört és félni kezdett a nagy megpróbáltatástól. És elfogta valami elviselhetetlen unalomérzés, unalom valaki után, mint ahogy franciául gondolkodó fejében ezt a hangulatot megfogalmazta. Szerette volna Stepherlt látni, akárcsak egy órára is. Talán a fél életét odaadta vonla ezért az óráért. De Stepherl nemcsak hogy nem ír, hanem a harctérről megint visszament Nápolyba. Éppen most! Hát még talán Stepherl is gyanúsítja? Csak a dührohamok hoztak valami változatosságot abba a sorvasztó és nyirkosán gőzölgő semmibe, amelybe itt Apátiban napról napra mélyebbre süppedt. (Folytatjuk.) SURÁNYI MIKLÓS
