Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-03-01 / 3. szám - Surányi Miklós: November 3
Ezt megmondtam Karolinának is. Karolina azt mondta, hogy akkor ő is meghal. Most már bizonyos vagyok abban, hogy Lichnovszkyéknál sejtenek valamit. Az öreg hercegné a világ legkegyetlenebb fúriája. Ha ő üldözőbe veszi Karolinát, akkor nincs menekülés. Akkor meg kell halnunk. November 12. Schwarzenberg herceg mindent elmondott Lichnovszkyéknak s azoktól egész Bécs megtudta a dolgot. Édesapám kívánságára el kell hagynom a császárvárost. November 15. Elbúcsúztam Karolinától. Holnap indulok Olaszországba, Nápolyba megyek Metternich diplomáciai megbízatásával. IV. — Úristen, hova jutottam én? Ezt a kétségbeesett kérdést naponta húzszor elsóhajtotta a fiatal Karolina grófné, egy tizennyolc szobás, kényelmetlen és halotti csendbe burkolózott kastély falai között. — Micsoda világ ez? — lázadozott fogcsikorgatva vagy könnycseppet törölve ki ibolyakék szeméből a sápadt arcú asszony. Kinézett az ablakon és nem látott semmit, csak szürke, borongós eget, amely szomorú és szegényes horizontra borult le, egy-egy görbe fát, amely ritka ágaival és poros lombjaival tenyérnyi árnyékot vetett a csupasz mezőkre, néhány nyikorgó szekeret az országúton, porfelhőben, vagy sártengerben és napnyugtával hazatérő gulyát, amely káromkodó béresek és csaholó kutyák elől meg-megriadva lomhán ballagott a kiégett földeken át. Ezt látta a kastély déli ablakából — sivár egy tájkép, de legalább látott valamit. Az északi ablakokból nem látott semmit, csak egy sor jegenyét, mogyoróbokrokat és élő sövénykerítést, amelyen túl nyilván nem is volt semmi. Semmi a világon, mérföldeken és mérföldeken túl, a Fertő taván, a Hanságon, a Dunán keresztül egész Bécsig semmi. — És ezt a semmit hívják Magyarországnak — tette
