Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-01-01 / 1. szám - Szitnyai Zoltán: Csak játék volt

nyugszik ő is. Biztosan megnyugszik. Csak hagy ni kell, okos lány, de fejlődésben van, ennyi az egész.

— Nem tudom ... Hiszen mi is fejlődtünk, de a?: más volt, egészen más.

Bokorné sem tudta, ő csak megnyugtatni akarta az anyát, de maga is sokszor eltűnődött már ezen a Tinkán. Néha úgy néz rá, néha úgy tud nézni hidegen, keményen, hogy csakugyan félni keli tőle. Máskor meg beront hozzá, egyenesen be a konyhába, nagy halom virággal, amit édeskedves kacajjal odaönt a karjaiba, aztán a tűzhely mellé röppen, hogy majd most ő fog kotyvasztani, Mici néni pedig csücsüljön le szépen egy székre és meséljen valamit a régi időkből, mert azt olyan jó hallani, ha a régi időkről mesél Mici néni. Ilyenkor nem lehet tenni mást, csak szeretni és nagyon átölelni ezt a Tinkát. Szinte fáj utána a lakás csöndje, ha már elviharzott. Mici néni még azután is ott kuksol egy darabig a széken, ahová Tinka kényszerítette és tűnődik azon, lehet-e, hogy ez a Tinka, ez a csupa napsütés és a másik, az a zord, szigorú és kemény, egy és ugyanaz? igaza van Ágotának, ezt a lányt nem lehet kiismerni.

És Tinka? Néha nyoma veszett s ilyenkor az öz vegy hiába tette tűvé érte a lakást. Tinka jól hallotta az anyja hívó kiáltásait, de meg sem moccant rejtekhelyén a padláson, amit még gyermekkorában kedvelt meg, amikor néha ellátogattak a Scheffer nagyszölőkhöz. Elbújt egy sarokban, pad lásgerendák között, a tető hajlata alatt és álmodozott. Ezek voltak életének legszebb percei, átszellemült és szelíd mosoly költözött a tekintetébe, amint sokszor hosszú órákig elrejtőzködött ott és mozdulatlanul bámult maga elé. Ilyenkor csak álmodozott. Soha nem létezett hercegek és ki