Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-03-01 / 3. szám - Surányi Miklós: November 3
És anélkül, hogy egy pillanatra is megszűnt volna csicseregni, kezébe kapott egy dákét és neki esett az elefántcsontgolyóknak. Feltűnő ügyességgel játszott. — Bravó, Karolina, pompás. Ez aztán a lökés, no még azt a kvartot! — vezényelte Pál. Karolina pedig az óriás asztal körül szinte repkedett, mint egy fekete, fényes, karcsú kis holló. Némely lökésnél le kellett hajolnia, akkor kibuggyant kemény, hófehér melle, máskor félig ráfeküdt az asztalra, úgy, hogy a szoknyája majdnem széthasadt. A terem nagy, színes üvegablakán a nap tarkán és sejtelmesen sütött át. A billiárdozók ho| vörös, hol kék, hol aranysárga fényben fürödtek. Az elefántcsontgolyók csattogása visszhangzott a magas és meglehetősen üres szobában. A két férfi Karolinát nézte. Karolina pedig csacsogott trillázott és közben az asztal fölé hajlongva, fehér, gömbölyű karjait mutogatta. Stepherl ámulva nézte. Hogyan? Karolina mindig ilyen széip volt? Karolina arcának olyan a színe, mint a billiárdgolyóké és rózsás foltok égnek az arcán kétfelől. Ajka sötétbibor, duzzadt, kissé széles, de finomrajzú, rózsás, amely a ragyogó fehérzománcú fogakat alig tudja elrejteni. Minden kis mosollyal kicsillan ez az egyenletes, vakító, hibátlan fogsor. — Stepherl elővette finom párisi zsebkendőjét és a homlokát törölgette zavarában. — Ejnye, de jó szaga van a zsebkendődnek — sikoltott fel Karolina ujjongva, mintha valami életbevágó szerencse érte volna, — hol szerezted? Párisban? Mennyi van belőle? Hogy volt? Adsz egy kicsit nekem? Az egéiszet? Oh, milyen drága vagy, Stefferl! Ami azt illeti, nem is neked való. Ez határozottan asszonyi illat, nőnemű illat, nőstényszag . . . — Karolina! — szólt rá kevély tompa hangján Pál gróf, — te megint . . . — Mit mondtam? — Nem tudod, mi illik. — Stepherl, látod, milyen zsarnok! Stepherl, ha te tudnád,
