Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-03-01 / 3. szám - Balogh Ádám: Szeredai Mózes

a teknőcskét az ágak közül, kivitte a partra és sietett vele a ladikhoz.

Csak amikor már erős evezőcsapásokkal vitte ladikját lefelé a folyó sodrában, akkor vette fontolóra, hogy mi történt? Elhozott egy csecsemőt, aki itt fekszik előtte a csónak fenekén, valami rongydarabokba pólyáivá egy kis teknőben és sir most is torkaszakadtából.

De mit tehetett volna egyebet? Ott nem hagyhatta ezt a kis tehetetlen jószágot. Látnivaló, hogy kitették, pusztulóra hagyták ott. Árvíz nem hozhatta, mert most alacsony a viz.

Az anyja? Hol lehet, ki lehet az anyja? Az tette őt a vízre, hogy eleméssze? Bizonyosan azért, hogy a szégyenét takarja. De nem, ez nem lehet, mert arra már nagy ez a gyerek. Hanem talán az anyja a folyóba ölte magát, de nem tudta a kis gyermekét magával vinni a hullámok feneketlen mélységébe.

Ki tudja, milyen sötét titok lappang e mögött?

Addig töprengett, mig utolérte a lassan haladó tutajt.

— Egy

kis pulya, lehet már talán fertály esztendős is.

így mutatta be Terelmes István a magával hozott új utitársat Dömötör uramnak s mivel a gyermek talán a fáradtságtól vagy a változást megérezve elhallgatott, csendesen elmondta István, miként találta a kitett csecsemőt s miért hozta el.

— Jól

tetted, István, helyeselt Dömötör Ágoston. De most mit csinálunk vele?

— Hazaviszem.

— Abból

baj lesz.

— Miért?

A feleségem majd gondját viseli. Fölnevelem szegény kis veszendő lelket. Találtam, megszántam, talán már meg is szerettem.