Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-02-01 / 2. szám - Ludo Ondrejov szlovák költő: Martin Nociar Jakubovie (ford. Marék Antal)

Engedjétek, hogy találkozzam az ismeretlennel, mert őt megyek keresni. S ha nem volnék méltó feladatomhoz, sodorjon el engem a tavaszi vihar ereje.

Körülnézek még egyszer, tekintetemmel búcsúzom a szülői háztól. Fogom mogyorófabotomat s elindulok napnyugatnak.

Ott lent, ott maradt az én öreg édesanyám.

A Tévedés emlékoszlopa.

A negyedik határban hatalmas emlékmű áll, a nemzet építi prófétáinak. Az emlékműbe aranybetűkkel ezt vésik:

„Becsüld meg szabadságodat!"

De az emlékmű alatt a nemzet éhségtől megkínzott gyermekeit látom. Nem szabad az, akit gyötör az éhség.

Bolond és az igazság.

A koldus öreg, terebélyes fa alatt éjszakázik. Hallgatom esti énekét, amely gyötri szívemet. Azt mondja, hogy bolond az. aki az igazságot keresi. így nevezte el bolondnak a lélkemet.

Éjféli látomások. Szelek futottak ai fáradt földeken,

Énekük csodás ritmusa száll.

Múlt századok őszi fájdalmát takarta Fák ágain a fáradt napsugár.

Csodálatos: alkonyodott éppen, Feketeselyemben jött az est S szelek szava vad üvöltéssé vált, Egyetlenné: Keresztrefeszített!

Én láttam Jézust, sápadtan közelgett, Izzón lángra gyúlladtak a felhők.

— Mindennapi kenyerünk ... — így könyörgünk S bíborvörösben áznak az erdők.

Késő este lett, elhalt a szó csendben, Seholse fény, arasznyira látok.

A bolond lépése koppan tompán, aki Keresi egyre az igazságot.