Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-02-01 / 2. szám - Féja Géza: Magyar irodalmi szemle

juthatnak az érlelő, aszaló napfényt hullató ég alatt. Bizony elfonnyadtak, a sarjai hiába vártuk.

Sáfáry útja azonban, úgy látszik, szerencsésebb, Egyszerűsége nem olyan bizonytalan sorsú csírák egyszerűsége, mint Simon Andoré, inkább: eredő, bonyolultabb, válságosabb lélek tér benne föloldás, megoldás feliéi Éppen ezért fejlődésképesebb Simon Andornál s lírai lehetőségeink közé számíthatjuk.

Költészete, akár Simoné, rokonságot tart a keleti lírával. De Simonnál eléggé formalisztikus volt e rokonság, Sáfárynál pedig bensőbb és lényegesebb. Az ember életmozdulatai nála ösztönös erővel világhullámokká mélyülnek. S valami könnyed, keleti bájjal történik ez. A hullámverődéseket egy-egy összefoglalóbb, egyetemesebb hullám jelentkezése oldja meg. Innen: költői arculatának bölcs-derűs, büszke-alázatos tekinteté. Csak ne legyen belőle póz és technika.

A mai élet megdermedtsége, forrása és forrongása, erőinek kötetlensége, vagy e teljes lekötöttség visszafojtott láza: nagy indító erő minden útnak induló költő számára. E segítséggel nem túlságosan nehléiz fölkapaszkodni a halmokra és dombokra. Az út ott kezd nehéz lenni, mihelyt a dombok vidám lankái s kényelmes hátai már megjárt stációk s új szervek szükségesek az emelkedéshez. Sáfáry sorsa is e ponton fog eldőlni.

Igaz, feledhetetlen „gyöngyszemei" vannak. A „maguk nemében tökéletesek". De ezekben a belső zengés egy kis ívdarabkát, vagy köröcskét fut be s önmagába azonnal csurran vissza. A líra nálunk uralkodó műfaj volt mindig, hozzá szoktunk a nagy lírához, a nagy vershez, a szó legjobb érteiméiben. Visszahatásként tetszhet az ilyen gyöngyszemköltészet (I. Simon Andort!), de megállani itten: halálos veszedelem (I. ugyanod).