Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-02-01 / 2. szám - Dallos Sándor: Tolvajok

TOLVAJOK

Az uccai lámpák ferde fényt vetnek a gyalogjáróra s oly képtelenül elnyújtják az emberek és fák árnyékait, hogy azok benyúlnak egészen a piac sötétjébe. Izegnek-mozognak, közelednek, távolodnak, s olyan mindez ott a hideg flaszter felett a téli város fényében, mintha sötét és ördögien hangtalan borotvák pattantak volna ki az emberek és a fák testéből, s nem tudom én, milyen bosszúból, át akarnák metszeni a házak és a bódék falait. Ott állok a járda egyik szélén egy vékony fának támaszkodva az én árnyékom is benyulik a piac sötét terére, hallgatom a zajt, ami a vásárlók lépteitől és beszédjétől támad körülöttem s le nem veszem a szemem a pék bódéjáról. Ott áll a bódé velem szemben, bent ég a lámpa s a széthúzható ablak előtt a keskeny párkányon szép barnára sült rozscipók állanak egymás mellett, tetejükön kevés megsült, fehér liszt s egyegy lyuk a köldöke a kenyérnek mint mondják a pékek. Kis pálcával vagy éppen a mutatóujjukkal azért döfik a kenyéren ezeket a lyukakat, hogy a túlságos szénsavat levezessék belőle s össze ne essék a tészta. Ez már szakkérdés, de tudom, mert sokat jártam pékműhelyben.

Ott állnak hát szépen sorban egymás mellett a kenyerek s megszámolom őket: kilencen vannak: Nyolcat szépen megvilágít közülük a belső lámpa fénye, egy azonban, a balszélső, túl esik a világosságon, teljesen árnyékban, a bent dolgozó segéd látóhatárán túl van s azt nézem. Ha a pékmester mindezt úgy látná most, mint én, összeszidná keményen a legényét emiatt az egy cipó