Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-02-01 / 2. szám - Féja Géza: Kazinczy magyarsága

mikor gyermekemet tejével táplálta." (Pályám emlékezete) Műveinek tömegéből ki kellene választanunk a nagy emberi s komoly művészi megnyilatkozásokat. Egy hegycsúcsról végignézi Erdélyt: „Úgy tetszék, mintha valamely Isten egy magasan kiálló pontról nézte volna sok ideig a habokban hánykódó tengert és tündérbotjával egyet ütvén éppen most parancsolta volna, hogy a tenger azon alakban változzék földdé, de oár benőve erdőkkel, melyben egy perc előtt hánykódó hab vala." (Erdélyi levelek). A legjobb művét persze nem írta meg. Erdélyi leveleire gondolok, melyekben színes, gazdag regényanyagot gyűjtött össze. A Wesselényiek szoborszerű alakja, magyar, román és szász népélet, tájak, városok, s udvarházak, mint egy nagy költői egész darabjai várakoznak e levelekben.

Más feladat volna Kazinczy Ítéleteit mérlegelni, s beszélhetnénk róla, hogy mennyire nem értette Csokonait, hogy finomkodó volt, a későbbi irodalmi „széplelkek" előfutára, hogy az „aranyos középszer" iránt volt a legtöbb érzéke. De hogy tisztán lásson, ehhez fejlettebb irodalmi légkör, öszszefüggő kultúrélet s legalább néhány gazdag intellektus sűrű villámlása kellett volna. Kazinczyra más feladat várt: az intellektus átható világosságával rendezni a szétszórt elemeket és testet teremteni belőlük. A munka, amit végzett: apostoli. S ami éltette, az nem földszagú száguldó életkedv volt, hanem az intellektus egyenletes, győzhetetlen napfénye. A széphalmi remete világítani mert egy szegény országot, hol mámorosszemű nemesurak lesték a hajnalt, magányos gyertyaként fogytak a legjobb elmék, meggyötört jobbágytestek árnyéka hullott a földre, Katona József visszaroskadt a kecskeméti porba, s borízű,