Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-12-01 / 10. szám - Sinka István: Pásztorének (vers)
És elmúlt hatszor a tél, hatszor a tavasz, hatszor a nyár is, volt másik legelő, másik kunyhó s másik kasznár is, de a csillagok egyformák voltak. Ács Laji meghalt tizenkilenc évvel, a bojtárok közt jó híre maradt, őrzök tőle egy csontpoharat. Ezt még neki az apja hagyta, ő csak a cifráját tovább faragta múló életének két esztendejében. Az utolsó napjára így emlékszem: piros szalma körül piros folt, úgy látszott, mintha csak aludna. Mondták, hogy egy ér elpattant a tüdejében s hogy most már nem soká égbe tér a lelke. Mire orvos jött tíz kilométerről akarva — nem akarva, borzos kedvvel: Ács Laji intett apámnak, suttogott, hogy már elmerül egy nagy vízen forró ruhákba takarva. Az orvos megtette, amit tudott: jött, megemelte a kalapot s mondta, hogy már a legény halott. Szomorú a pusztai kutat mindig ácsolják, hogy jó legyen, de egy ilyen virág csak úgy e'megyen, mint a tavaszi felleg nyomtalanul. Ács Lajit aztán koporsóba tettük, és fájt nagyon, hogy elvesztettük a kunyhónk daloló víg fiát.
