Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-12-01 / 10. szám - Neubauer Pál: Ezer esztendő egy nap. Részlet "A hiányzó fejezet" című új regényéből

fölött, mint valami földöntúli karmester pálcája. De ekkor az történt, hogy a pálca kissé meghajolt s nyomban megkondult a tornyok valamennyi harangja. Ezzel egyidejűleg megzendültek a templomok orgonái és a papok a temlpomok bejárata elé vonultaik ki.

A dogé álltai vezetett menet lassan megindult, a gondolák követték a példát s egész Velence a kikötőrész felé irányította tekintetét, ahol Marco Polo hajójának meg kell jelennie . . .

Az alászálló homály violaszínét a nap és a tenger rubinjai és smaragdjai törték át, amikor Marco Polo harsogó kürtök és harsonák zengése közben és a kikötőt és a hajókat megvilágító görögtűz ragyogása mellett befutott. Mindenki némán hálát adott az Istennek, aki a közelben tudott helyet kapni. Most végre szemtől-szembe is látni fogják őt, aki oly távoli világot járt be, Velence hatalmas fiát!... Harminc év múltán újból honi földre lép és beszélni fog... Vájjon mik lesznek az első szavai?...

A lebocsátott hajólépcsőn szolgák és harcosok jöttek alá,, számszerint harmincán. Aztán öt lépés távolban egy magános férfi, öt lépéssel utána egy fegyveres óriás, testőrségének parancsnoka. Majd két szolga-, egy nehéz láncokba vert óriási majmot vezetve. Az emberek,, akik látták, nem akartak hinni szemüknek. Mert a maijom fehér volt, mint a hó. „Nézzétek, fehér majom!"... szállt a szó fül'tőlfülig s a dogé és kísérete is megbámulta az állatot. Ezután egy csapat szolga és hajós következett, a csodahajó kincseit cipelték.

Ezalatt a magános férfi odaért arra a helyre, ahol a dogé várakozott. A kürtök, harsonák, orgonák szava s az evvivakiáítások az égig harsogtak. A dogé fölemelte karját. A mozdulat továbbhullámzott s néhány másodperc alatt teljes csend következett be.

Marco Polo két lépésnyire állott a dogétól, aki beszédbe kezdett. A hős és félisten egyszerű halványsárga ruhában volt, amely Velencében idegenszerű volt. Megtört öreg ember, sötét tekintetű, lehajtott fejű, úgy látszott, mintha sem a dogét, sem a tömeget, de magát Velencét sem látná. Úgy állott ott, mint nehéz álmában az alvajáró, mintha nem hallaná a legmagasabb méltóságú úr ünnepélyes, dicsőítő szavait, mintha nem fogná föl ennek az órának az értelmét.

— Teljes szívemből üdvözöllek hazádban, Velence legnagyobb fia. Nézd, a nagytanács, amelynek most Te is