Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-11-01 / 9. szám - Kritika - Artinger Imre: Genton István: Az új magyar festőművészet története 1800-tól napjainkig

Ernő „Új magyar p i k t ú r a" című könyve lényegében csak a XX. század festészetével foglalkozik s hozzá még abban az időpontban, amikor a kavargó irányzatok tömkelegében az ő ösztönösen jó tájékozódó képessége sem tudott biztonsággal eligazodni. A többi, a teljes magyar művészettörténetet vagy jelentősebb részét feldolgozó újabb mű viszont a XX. század művészete fölött siklik el teljes hallgatással (Heckl er), vagy egy-egy jelzővel tarkított névsorra szorítkozik. (D i v a I d.) Kivétel e tekintetben Péter András két kötetes műve, amely az egész magyar művészetet öleli fel s viszonylagosan eléggé bőven tárgyalja a mai törekvéseket is. Genthon valóban komoly művelődési szükségletet elégített ki tehát most, amikor újabb festészetünkről testes kötetben adott fejlődéstörténeti képet.

Könyvének három szellemi patrónusa van: Gerevich Tibor, Szekfű Gyula és Fülep Lajos. Gerevich örökség, vagy legalább is az ő hatására mutat a megírás könnyed folyamatossága, az irodalom-kritika szatirikus éle és az az elmélet, amely a legújabb festészetet ismét a klasszicizmusba torkoltatja. Szekfű Gyula a szellemtörténeti háttér felvázolásának jellegzetes módszerét és — mint Genthon is írja — a történeti és műveltségi viszonyok alakulására vonatkozó megállapításokat adta. Végül pedig Fülep Lajos eszméltető művészetbölcseleti és a XiX. századra vetített értékelési szempontjai domborodnak ki erősen Genthon művében, — az értékelési szempontok, illetőleg alapjuk, sokkal egyoldalúbban, mint Fülep „Magyar m ű v é s z e t"-ében. Amennyire nem lehet kifogásunk Szekfű módszerének alkalmazása ellen, amely kiragadja Genthon könyvét az egyhangú eszteticizmus élettelenségéből, — sőt szívesen láttuk volna a politikai és társadalmi viszonyok ismertetésén kívül az irodalmi és zenei, valamint a képzőművészeti élet kölcsönhatásának elemzőbb és mélyebben kutató feltárá