Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-11-01 / 9. szám - Sebesi Ernő: A különös kibic

Már nem is ő emlékezett, hanem az élete. Mikor koldusbotra jutott, nagyon szenvedett, de a mostani pokolhoz képest ez tisztítótűz lehetett.

Körülnézett. Ki akart menekülni ebből a pokolból, de csak botorkálni tudott, önvád égette a lelkét, érthetetlennek tartotta, hogy ennyire hűtlenül el tudta hagyni a zászlót. Ha rongyos, ha büdös is, de mégis becsületes volt... Egy kollégája jött be. A főpincér minden részvét mellett kitessékelte. De ő úgy érezte, hogy őt rúgják ki. Pedig még most is ült a pamlagon. De már csak a zsibbadás tapasztotta oda a székhez. Nem volt ereje, hogy felkeljen. Valami zuhanyt kívánt, hogy megfürössze, de nem a testét, hanem a lelkét.

Végre feitápászkodott s mikor a hátsó kijáraton minden feltűnés nélkül kivánszorgott, már képzeletben beszélt is azzal az ismerős útszéli fával, amelynek árnyékában oly sokszor elpihent. De csak vízszintesen ...

VI.

Most már tudta, hogy minden ceremónia nélkül halálra ítélte magát ő, a szökevény. És ahogy határozottan kilépett a járdára, abban volt valami abból a férfias elszántságból, mellyel a hősi lélek megtorolja a gyáva életet.

Mikor rongyos tarisznyájából előkerült a zsineg és fürge lendülettel átdobta az egyik ágon, önkéntelenül is mosolygott. És csodálkozott rajta, hogy akkor, midőn a hídját elvitte az ár, miért nem találkozott ezzel a természetes mozdulattal. Egy pillanatra mérőszallagnak nézte a zsineget, a mosolya most már csaknem világított a szája körül, ö maga is tudta, hogy ezt a mosolyt csak azok a fények tudják táplálni, amelyek ott teremnek valahol a túlsó parton és úgy szikráznak át ide, mint valami parancsoló és halaszthatatlan üzenet ...