Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-11-01 / 9. szám - Sebesi Ernő: A különös kibic
tos öltözéke túlközel ért hozzá. Idegenkedve hátrált előle, de a koldus nem hagyta magát. — Követelem, hogy fogadja el a kárt, — kiabált a koldusból egy jogos felháborodás. Erre már a sakkozók is felfigyeltek s az aranyszemüveges öreg, akinek megtetszett a koldus önérzetes fellépése, megkockáztatta a kérdést: — Uraságod mikor játszott utoljára sakkot? A koldus nem reagált a megtisztelő kérdésre. Közben legendák virultak ki a háta mögött. Egy köpcös fiatalember, akit élő lexikonnak csúfoltak, rájött arra, hogy ez a különös ember nem lehet más, mint az a híres sakkbajnok, aki egy szép napon szakított addigi életmódjával és eltűnt a világból. Ezt a feltevést tovább adogatták egymásnak felelőtlenül és a titokzatos összesúgások megnövesztették a bizarr figurát. Borostás álla most fonnyadt és elhanyagolt tarlónak tűnt, csipás, pókhálós szeme pedig félig beszáradt pocsolya rémét idézgette. De a koldus szemében hála csillogott. Leült egy gazdátlan asztalhoz, elővette rongyos tárcáját és kirakta az asztalra minden pénzét. — Játszana velem egy partit? — kérdezte most az öregúr, akinek a lépése miatt a koldus kiverte az ablakot. — Csak akkor, ha a kávés elfogadja az ablak árát, — jelentette ki olyan határozottsággal, hogy meghatódtak, akik hallották. Nagynehezen megfőzték a tulajdonost, hogy látszólag menjen bele a koldus kívánságába s a fizetőpincér átvette az ablak árát. Megkezdődött a játék. Az első lépéseknél a fél kávéház szorongott a különös játékos körül, de aztán, mintegy titkos jelre, széledni kezdtek a kiváncsikodók. A kávéház füsttel bélelt illatába sehogyse tudott elbújni a koldus egyéni szaga. Gondatlan és elhanyagolt teste gőzölgését a partner nem bírta sokáig. Ö
