Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-11-01 / 9. szám - Sebesi Ernő: A különös kibic

A koldus halántékán kidagadtak az erek, figyelmeztetni akarta a szimpatikus öregurat, de nem tudta magát észrevétetrii. Hátranézett s legnagyobb meglepetésére úgy látta, hogy csoportba verődtek mögötte az emberek. Ezek előtt mindenesetre különös látványnak tetszett, hogy egy koldus ennyira odaadja magát a sakkozásnak, főleg így a kávéházi ablakon keresztül. De nem törődött velük és felderült az arca, amikor az ő embere kiköszörülte az előbbi hibát. Valósággal elégtételt érzett, mert szinte ő szuggerálta be az öregbe a döntő lépést. Körülnézett büszkén, megelégedetten és ebben a pillanatban azon se lepődött volna meg, ha a fizetőpincér kijött volna hozzá és tőle kérte volna a játszma díját. Annyire belemelegedett a sakkozás régen élvezett örömébe. Bizseregni kezdett a tenyere, a botját áttette a balkezébe s valahányszor a partnereknek lépniök kellett, ugyanannyiszor ő is lekopírozta a mozdulatot a levegőben.

— De

jó itt potyázni, — gondolta magában s újból hátranézett. Most már dagadni kezdett a gyűrű körülötte. Az idősebbek szánalommal vegyes mosollyal nézték őt, de a gyerekek hangosan felröhögtek hozzá. Most se törődött velük, mert odabenn megint komoly helyzet adódott. Az aranyszemüveges öregúr egy rossz figurához nyúlt. A koldus idegesen rángatta az ajkát, botjával szigorúan kopogott az aszfalton, szinte vészjeleket adott le vele, de az öreg nem is hederített rá. Fogalma se volt róla, hogy milyen titkos pártfogója van itt künn. Izgalmában most megvakarta a fejét, nagyokat nyelt dühében s mikor már minden veszve látszott, egy erős mozdulattal az ablak felé bökött a jobbkezével.

— Az

istenit magának, mért lépett a királynővel? — dühöngött tehetetlenségében, de az üveg az ütéstől csörömpölve felszisszent és nagy ribillió között ügyetlen és nagy esetlen darabokban hullott az aszfaltra. Egy szilánk a kezét is érte, de nem törődött vele.