Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-05-01 / 5. szám - Palotai Boris: Tessék éhezni!
TESSÉK ÉHEZNI! A konyhában egyenletesen csepegett a víz. A vezeték bedugult és Józsi könyökig turkált a moslékos vízben, hogy egy görbe drót segítségével eltakarítsa a kagylóba került homokot. — Falat kéne bontani — mondta brumógva és veres kezeit beletörölte a nadrágjába. — Falat .. Te! — mordult rá az anyja. — Még ezt se tudod megreparálni?! Dohogva elfordult, lármás mozdulatokkal tett-vett az asztalon, nyögött, lehajolt, előkotorta a cekkert, térdéhez szorította, majd támadólag felemelte. — Én már csak két napig járok a Kollár uccába takarítani. A kisasszonyt elküldték a bankból, hát ő fog rámolni... Nem tudom, mi lesz veled. Józsi vállat vont. Odatámaszkodott az átnedvesedett falhoz. A cekker meglódult a levegőben. — Keress magadnak valamit. Egy ilyen nagy lógó. — Hisz mindennap mászkálok a munkaközvetítőbe. Nincs, hát nincs, mit csinájjak? — A Bobula fiúnak mindig van! De rólad tudják, hogy máson jár az eszed. A mostani helyemen is kérdezték: no Cobákné, még mindig irkái a fia? Mér engedi? Mér engedem? Az Isten se bír a mai kölykökkel. Az ajtó felé indult, ott megállt, mintha várna valamire. Arcát, mely olyan volt, mint egy esőpacskolta ablaküveg, keresztül-kasul szántva homályos vonalakkal, — fürkészően tolta a levegőbe, aztán csak eny=nyit mondott: — Na! A fiú utánaszólt: — Nincs valami ennivaló? — Tegnapról kelkáposzta, a sütőbe dugtam. Józsi kivette a kelkáposztát, belemártotta a kanalat. Mikor a végére ért, érezte, hogy hideg volt és kozmás. Elundorodva tolta odébb a tálat. Kibámult a pinceablakon, de csak lábakat látott most is, az egész uccának a lábát megismerte már, ez volt az ő területe, a kitaposott saroktól fel, egész a térdig. Ott császkált az öreg Bence úr puha cugos cipőjében ... Ni, ott meg a Somogyi gyerekek. Fehér hó
