Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste
— Ágnes, könyörgöm, játszál. Játszó el a Valse tristet. Hallani akarom tőled. Hogy tényleg semmit sem ér, ahogy a kiadó mondja. Olyan szükségem van a pénzre. Ágnes a rendezőhöz fordult: — Jelentse a közönségnek, hogy jövök. És jelentse az opus címét: Franz Belzey, Valse triste. Az impresszárió boldogan ölelgette a gyűrött alakot. — ön a tincstől mentett meg minket, barátom. És már vonszolta is Ferit a kulisszák közé. Ágnes a színpadon állott. Hegedűjét lazán engedte le baljában, vonója, mint a tanítónő pálcája a közönség felé egyenesedett. A zongorista, elegáns, kisportolt jenki, a kottát lapozta fel s ezt a pár pillanatot arra használta, hogy lapról leolvassa a kis művet, amit még nem ismert. Az óriási terem egyszerre megdermedt. Ünnepi, halálos csend. Ágnes ezt a darabot nem játszotta még, mióta az óceánon átkelt. Félt tőle. Ez a dal az ő múltja volt, a dunaparti tanya minden könnyes álma, minden fájó, édes emléke, öreg édesapja, akit két éve nem látott. A nénje, a két gyerek, Julis néne, Bodri, a pej, Boci, a kis taknyos Juliska, az árendás zsidó, a kis kápolna. Milyen szép lehet most, hogv az ő pénzén az egészet újjá építették. Most tavasz van a tanyán. A mocsár partján nyílik a gólyahír, cuppognak a békák. Magvetők danoláznak, hiszen ott most napsütés van, a legtöbb munka ideje. És ő meg Feri itt, két árva veréb, magukra hagyottam két bolygó magyar, letört, messzire sodort ágai a vihartépte tölgynek... Ta ti ri ta ta ta, ta ti ri ti ta . . . Zúg, zokog a fájdalom. A forte kitörése után a piano visszhangozza a milliók szívében összegyűlt keserűséget. Megrendültén hallgatják a soha nem hallott hangokat. Az a bankvezér, aki két órával ezelőtt kétezer munkásának szájából vette ki a falatot, hogy bezárta egyik üzemét, most csöndesen előhúzza zsebkendőjét és szemeit törli. A széplelkű gangszter, aki koncert után akart végezni vetélytársával, elteszi bosszúját holnapra. Az a sok robotos, aki time is money jelszóval még ebédelni sem áll meg az élethajszában, az a sok kifestett arcú divathölgy, aki élvezetet élvezetre keres, most megérzi, hogy az életnek
