Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste

— Igen,

az jó lesz.

Már buzogott a szamovárban a víz, egy-kettőre abrosz került az asztalra, kevés füstölt kolbász, szalonna és sonka, meg az a kitűnő vaj, amelynek olyan íze van itt a pusztán, mintha a legfinomabb növényeszszenciák volnának elkeverve benne. S csak amikor már betöltött Ágnes, akkor kérdezte:

— Találkozott-e

vele?

Apának tele volt a szája s csak bólintott.

— Igazat

beszéltek róla?

Ej, legjobb lesz, ha rögtön túlesünk rajta. Az arca nekivörösödött, homlokán kidagadtak az erek.

— Hogy

igazat. Még az kevés volt. Igen kínos délután volt ez, kis lányom. Többé ki ne ejtsétek a nevét ebben a házban.

— Visszaküldte

a gyűrűt?

— Nem,

azt elveszítette. Legalább azt mondja. De volt képe felajánlani az árát.

— Mondjon

el apám mindent, szép sorjában.

— A

kaszárnyában kerestem. Azt mondták az őrségen, hogy bizonyára a lakásán lesz itt és itt. Hát elmentem. Nem volt otthon. Egy sáfrányhajú nőt találtam. Muszkául beszélt. Nagy nehezen megértettem, hogy az ura a vendéglőben van.

Túl van hát rajta. Félszemmel a lányára sandított. Ágnes sápadt volt, szemét lehunyta s az ajka megremegett. A nővére a kézéi simogatta.

— Felesége

van?

— Asszonyt

hozott Oroszországból. Még tizenhatban beállott a légióba s egy ezredes lányát vette el. Ezért nem hallottunk róla semmit. No, gondoltam, így hát felesleges, hogy beszéljek vele.

Az asztalra ütött.

— De,

az Istenfáját, mégsem akartam, hogy azt higyje, félek tőle, kerülöm. Tiszttársaival borozott, áthivattam egy kis szobába. Rövid volt a beszélgetésünk nagyon. Csak a gyűrűt kértem vissza. Akkor monda, hogy elveszítette, de megfizet érte. És már nyúlt a péntárcája után. Valami cifrát mondottam s a faképnél hagytam.

Ágnes felállt s az apjához lépett. Kezével végigsimította apjának homlokát. A kéz jéghideg volt, de nem remegett.

— Köszönöm,

apám, hogy megtette értem. Lássa,