Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste
— Haza. Úgy hallom. — Kitől? — Vass Danitól. Ö látta Nyitrán. — Nyitrán? Mit keres a Laci Nyitrán? S mióta van itthon? — Vagy két hete . . . Ágnes nagyot nyelt. — Két hete ... És Nyitrán . . . Jancsi, beszéljen, tudni akarok mindent. Bizonyára súlyos oka van, hogy először nem felénk nézett. Beteg? — Nem, nem, Ágnes, de kérem, ne izgassa magát. Lehet, hogy vaklárma az egész. — Jancsi, maga mindig őszinte barátunk volt. Magától akarom hallani . . . — Hát . .. azt beszéli a Dani, hogy Laci a légióval jött haza. — Miféle légióval? — A csehszlovák légióval. Csend volt. Végül megszólalt Ágnes: — Ez minden, amit tud? És most is a légiónál van? — Igen . . . Tiszt . . . Porucsik, ahogy ők mondják.. Ennyi az egész, Ágnes. — Ennyi az egész. Köszönöm, Jancsi. Tehát visszatért a Laci Porucsik a csehszlovák légióban. Ezért nem jött el hozzájuk? Ezért nem adott életjelt? Talán azt hiszi, hogy nem fogadták volna szívesen, vagy hogy ilyen körülmények között már úgy sincs értelme a találkozásuknak? De hátha csak mende-monda az egész? Mert époen Vass Dani mondta. Megyeszerte híres volt a lódításairól. Nem volt egy pillanatig sem maradása. Bizonyosságot kell tudnia minden áron. Apát egy csöndes kis cukrászdába vitte, odaát az utca másik oldalán. — Hallotta, apám, mit beszéltek Laciról? Az öreg is tudott már mindent. Csak bólintott. — Hogy első útja nem hozzánk hozta, ez mindent megmagyaráz. De apának beszélnie kell vele! — Én? . . . Hogy gondolod? — Úgy, hogy autót bérel s átmegy Nyitrára. Ha úgy van, ahogy mondják, de ő azt mondja apának, hogy
