Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste
— Nem hegedülnél, kis lányom? Félve tette fel a kérdést, mert •- mintha valami titkos megegyezés lett volna közöttük, — Laci hadbaszállása óta egy szó sem esett a muzsikáról. A hegedűk ott feküdtek csaknem egy év óta a kettős tokban, némán, érintetlenül. Az öreg gyakran látta, amint Ágnes letörli a port a fényes dobozról, de soha ki nem nyitja. Megértette a lányát s nem bántotta felesleges unszolással. De most olyan jót tenne' a zene, neki is bizonyára, egy Bach preludium, amely Istenhez, az örök vigasztalás forrásához emeli a lelket. De a lány olyan kétségbeesett tiltakozó mozdulatot tett a kezével, hogy most is elhallgatott. Kiszívta a pipáját, homlokon csókolta a lányát s szobájába vonult. Ágnes még sokáig ült némán, mozdulatlanul az üres asztal mellett. A rettentő nagy csöndet csak a petróleumgázlámpa folytonos sercegése zavarta. Fogság, rettentő léhet s évekig tarthat, Istenem. Éhség, alattomos betegség leselkedik rá, durva bánásmód gyötri majd testét, lelkét. Talán hírt sem adhat majd s hozzá sem jut el az ő üzenete. Meddig ülhetett így? Talán már éjfél is lehet. Ágyába bújik s aludni próbál. De nem jön álom a szemére, hiába fordul egyik oldaláról a másikra, csukja le a szemét, számol ezerig és újból ezerig. A kis szobában is olyan meleg és fojtó most a levegő, de nem akarózik kinyitni az ablakot. A paplan égeti s a párnák is át vannak tüzesedve, mint a tűzhely lapjai. Mind nyugtalanabbul forgolódik egyik oldaláról a másikra, a legkülönbözőbb gondolatok kavarognak a fejében, mint hangyák a bolyban s forró verítékkel öntik el. Egész testében reszket s mert nem tud úrrá lenni rémületén, hirtelen kiugrik az ágyból. Papucsba bujtatja a lábát, felkapja ruháját s kisiét a verendára. Mindenre az álom mélységes csöndje borult. A ciprusok körvonalai lassan bontakoztak ki az éjszakából, tüzes arcára bőségesen hullott a harmat és ez a nedvesség, meg a friss üdítő szellő most olyan csillapítólag hatott. A tó vize homályosan csillogott feléje, mint a vak szem, a nádas sejtelmesen susogott. Most süvítő szárnycsapás hallik, aztán csattan a tó
