Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste

apró csillagokat. A hideg vörösre csókolta arcát, gyö­nyörű volt úgy a mozdulatlan természetben. Laci nem bírta tovább a hallgatást. — Még két hónap s aztán itthagysz. Három évig sem látlak . . . Nem akarom. Szelíden felelt a lány. — Ne légy gyerek, Laci. Ezen nem lehet változtatni. — Akkor nem is szeretsz igazán, — dacoskodott a fiú. — Nem tudnál elszakadni olyan hosszú időre. Ki tudja, mi történik azalatt? — Szeretlek és szeretni foglak a távolban is. Nem választ el tőled semmi. — Csak az az átkozott hegedű! És én azt akarom, hogy mondj le róla a kedvemért. Ha igazán szeretsz. Én nem a tehetséget, a művészetet, a hírt, a ragyo­gást szeretem benned, önmagadért szeretlek. És ez a nagy szerelmem nem kárpótol a múló sikerekért? — Ne kívánd ezt, Laci. Ha most lemondanék, ha ab­bahagynám művészi pályámat, nem lennénk boldogok. Mindig ott égne bennem a kielégítetlen becsvágy s szemrehányást tennék neked, magamnak azért, amit mulasztottam s amit pótolni nem lehet Arról nem is beszélek, hogy sem az én öregem, sem a tieid nem egyeznének bele a korai házasságba. És igazuk is van. Meg kell még próbálnunk egymást. Hogy nemcsak pajtásszerelem fűz össze, hanem egy életre szóló ér­zés. Erre jó a három év . . . — De te odakünn elfelejtesz engem. Annyi ország, annyi város, annyi ember. És ha az utadba kerül vala­ki? — Én biztos vagyok magamban. A tó felé kerültek vissza. Ott aztán hangos és nyüzs­gő volt az élet. A levegőben a közelgő ünnep hangu­lata rezgett. Vidám nevetések szálltak a tó egyik vé­gétől a másikig, a szívekből öröm virradt. A gyerek­sereg élénk sikítással rohanta meg Ágnest, húzták, vonszolták magukkal a tó befagyott tükrére, amelyet tisztára gyalult az éjszakai heves szél. Alig tudott sza­badulni közülök. — Ezeket is nagyon sajnálom. A kis bocikat is saj­nálom. De mennem kell mégis. A Goldnerrel való levelezés kissé ritkább lett. Úgy volt, hogy az impresszárió még a télen eljön a pusz­

Next

/
Oldalképek
Tartalom