Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste

utána szelíd, halk rezignációban oldódjon fel a lelket fojtogató keserűség.

— Mi

volt ez? — csapott rá Józsi papa.

Feri most hátradőlt, szeme fáradtan csukódott le. Vállat vont.

— Nem

tudom . . . Csak úgy rámjött . . . Valakire gondoltam . . . Egy berlini udvari lakás és egy magas, fekete leány Trude. Nem találtam rá, pedig vagyont adtam a magándetektíveknek. Mi lett belőle? Hol van? . . .

— Ezt...

ezt tedd papírra... — hebegte nagy izgalmában az öreg.

Már ugrott is a helyéről s kottapapirt, ceruzát kotort elő az almárium mélyéből. Odavitte a zongorához s Feri kezébe kényszerítette.

— Azonnal

ird le . . .

— De

hát csak egy kis improvizáció, — szabódott nevetve a művész. — Száz és ezer születik ilyen egy nap s eltűnik, tovasodródik a széllel, patak csobogásával, virágok hulló szirmával . . .

— De

kérlek rá nagyon. Nézd, legyen ennek a rnai estének emléke. Ahogy játszódtad, egyszerre Annát láttam s felsírt bennem az elvesztett múlt minden szépsége. Ennyi édes fájdalmat én még nem éreztem.

— Költő

vagy, Józsi papa, de hát legyen örömöd!

És hosszú szarkalábakkal, fekete pontokkal telefirkálta a papirost.

— És

a címe? Valami találó címet keressünk.

Laci szólalt meg:

— Trude

emléke.

Józsi papa tagadólag rázta meg a fejét.

— Ez

a fájdalom személytelen, minden ember fájdalma, szomorúsága. Valse triste.

így született meg a Valse triste.

A hetek ési hónapok lázas készülődésben teltek. Feri látogatása után néhány napra már megérkezett az impresszárió levele. Már a levélpapír is szörnyen imponált Józsi papának. Fent a hatalmas cégjegyzés: Sam. Goldner, London—Páris—Berlin—Newyork, két oldalt pedig hosszú sorban világraszóló nevek, hegedűsök, zongoristák, énekesek, akikét a Goldner-iroda menedzselt. Csak az okozott némi sanyarú érzést, hogy az impresszárió már az első levélben négyezer már-