Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-09-01 / 7. szám - Ifjúság hangja - Zapf László: Ady, mint illuszráció és ideál

A csak álomban élő büszke tettnek,

A szép holnapnak, meg nem érkezettnek Vagyok királya, vagyok büszke hőse, Aki utálja a mát, ezt a holtat,

Kinek álma a szent, titkos Holnap . .

Ennek a megfeneklett élethitetlenségnek lenyomatai Ady istenes versei is. Alig néhány olyan verse van, mely a keresztény isten-fogalmat, a természetfeletti jóság és tökéletesség urát állítaná elénk. (A nagy Cethalhoz.) Van ugyan néhány élmény-verse, melyek gyerekkori emlékekből és elérzékenyülésekből táplálkoznak és valóban szépek. Vallásos verseinek nagy része azonban nem lehet a hívő keresztény imádságának ideálja, mivel a materialista életfelfogás nyomán a természeti, vagy pogány isten jelenik meg azokban.

Azon versei, melyekben életfilozófiájára, vagy egyéni sorsára utal, egy minden emberi illúziótól megfosztott, megfeneklett emberi sors énekei és illusztrációi. Egy ember, aki örökösen az élet egészséges tenyészete, a családi boldogság után vágyódott, az élet számkivetettje lett, aki mindjárt az Új versek első versében „A mi gyermekünk" címen parentálja el vérbajos, magtalan szerelmét. A „kis női csukák" szétkapdossák életét, irígyli „sorsa ellopó ját", aki fiatal feleséget csókol és hittelen racionális életfelfogása igen kietlennek látszik előtte, mikor meghallja a pócsi búcsúsok hivő énekét. (A pócsi Mária.) Nem csak a vénlegény vágyódása ez a bazárult családi rév után. Ady költészetében benne van a felelőtlen individualizmus csődje, egy kornak a képe, mely az egyes ember egyéni vágyainak szabad kielégítésén keresztül az ösztön-ember civilizált és raffinált élvhajhászatához jutott el. S Ady azt is megírta, hogy az ember legszentebb önmaga valahogy elszerénytelenedve hallgat ebben az elferdült világban