Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-09-01 / 7. szám - Magyar irodalmi szemle - Erdélyi József új versei (Téli rapszódia és három mese), A kísértő. Fekete macska

len önmagához, természeti kényszer ez nála. Máskülönben szétoldódna, elveszne. A „Téli rapszódiá"-ban elindul a hegyeken s az erdőkön át az őstáj, tiszta önmaga, korlátozatlan belső szabadsáqa felé.

„Pásztor vagyok, de állataimat elengedtem, fussanak szabadon, vadász vagyok, de eldobtam a fegyvert, földeimet is parlaqon hagyom.

Gépész vagyok, de gépemet elhagytam. Fejedelem, elhagytam népemet, de megtaláltam kedves magamat.

Nem sietek, ráérek, pihenek."

S e szabadság valóban szárnyakat ád neki. Olyan könnyedén, a teremtés egyszerűségével s természetes biztonságával helyezi egymás mellé mindazt, ami fontos számára, ami alkotó elem költészetében, ami nagyon megfeküdte, ami nyugtatja, vagy nyugtalanítja, a lázadás s a nyugalom, a belső kiegyenesedés és a csöndes elmélázás hangjait olyan szerves egységbe fonja, hogy igazat kell adnunk ennek a lázadásnak, mely a magányba rántja vissza folytonosan.

Közben három kis versben megeleveníti egyik gyermekkori betegségét. Egészen tökéletes írás ez:

A KÍSÉRTŐ

„Az új kastély előtt, a kövecses úton megállt az esővíz, mellettem Madarász Jóska. — Mernél-e te inni ebből a vízből? — kérdezte. Én mertem. Ittam egy kortyot. Lenyeltem a tükrén úszó torokgyíkbacillusokat. Estefelé már láttam a veres sárkányokat és kék farkasokat."

FEKETE MACSKA

„A padkán háltam. Foltos kis cipőim ott álltak lázas szemeim előtt, a padka mellett. Gyér lámpavilágban, néztem, néztem azt a két kis cipőt. Egyszer csak nőni kezdtek. Két hatalmas fekete macska szeme villogott. Bejött anyám s a két pokoli állat két kis topánkévá zsugorodott."