Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-01-01 / 1. szám - Nyiresi-Tichy Kálmán: Megjegyzések egy vadrózsaághoz
Elemezzük kicsit a modern szakértő szemével. Csodálni való rajta a térkitöltés egyenletessége. A könnyedébb és nehezebb motívumok arányos, helyes egyensúlyt adó elosztása. A legnagyobb tömeg: a virágcserép adja a sztatikusan és logikusan is helyes talapzatot. Fölötte ágazik kétfelé a rozmaring-ág, mely valahol magasabban már esetlenül hatna, itt lenn azonban tökéletesen helyénvaló. Ügyes fogással az átkötő szalag a rozmaring-ág szárában folytatódik s így elkerülte a míves a fölösleges vonalhalmozást. Külön élvezhetjük a díszítésül felhasznált elemek megstilizálásának szépségét és eredetiségét. A kinyílt s bimbóból feslő rózsák, egészen zárt és feslő bimbó közötti finom különbségtételt. Az éles megfigyelést, mely a visszaadott részletekben nyilvánul, dacára az anyag nehézkességének. Az indák, ágak, levélszárak könnyed hajlását, a vezérág lefelé fokozódó erejét, a tövisek jellemző felrakását. Az egész kedves vakolatkép megkomponálásában pedig azt a tudattalan, ősi ízlést csodálhatjuk, melyet mi, most, így szétboncolgatunk, a míves azonban az állványon, a frissen vakolt fal előtt állván legfeljebb pár vonalat karcolt maga elé irányadóúl, a többi a szíve, azösztöne, a földből szívott, veleszületett titokzatos invenciója sugallta. Azt már csak mi látjuk, hogy a vakolatkép kettős oválisba van komponálva, egy tágabb oválisba az egész és egy szűkebb oválisba a sűrű elemek. Az alkotó csak díszített, örömmel, jókedvvel, benső parancsra, mint ahogy a búzavirág kihajt a vetés szélén és szép és tökéletes, anélkül, hogy egyetlen szirmot is meggondoltan, vagy kiszámítottan hajtott volna. Most beszélgessünk vele, a vadrózsaággal. El fogja nekünk mondani, hogy szerte e hazában sok szép testvére éli elfeledett, bús életét, templomokon, házak oromfalán, ablakkeretén, de hogy az a teremtő öröm, melyből valaha születtek, kihúnyt. S a megőrző szeretet mely létüket biztosította, elaludt s nem törődik velük többé. Aki folytassa őket, nincs már. Aki a meglévőket őrizze, alig akad. Csákány, kőmíves kalapács alatt pusztúlnak el visszahozhatatlan szépségeik, mindnyájunk veszteségére. Pedig ugyanaz a szivárványos, színpompás magyar lélek él bennük, mely a magyar muzsika, magyar irodalom, magyar képzőművészet alkotásain átfejezi ki fajunk min-
