Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-09-01 / 7. szám - Fodor Béla: Ki az a Jani?
— Valahol volt, azt tudom ... de az nem volt Jani .. . — Hát ki? — hajolt hozzá Eszter s megsimogatta hófehér haját. — Nem tudom. Valaki más volt. Nem jut eszembe. . . Egy csipetnyi gyanú pislogott Eszterben eddig: tán szándékos ez a feledés? Anyja tán nem akar többé tudni a fiáról, nem akar beszélni erről a fájdalmas dologról? Ez a gyanú most kilobbant végleg. Anyja leikébe, ebbe a szélcsendes tóba, — dobhat súlyosabb követ, mint az, hogy: Jani a fiad? S a kő belehull és a tó nem gyűrűzik hullámokat. Sírna marad, összeszorult a szíve. Ugyan meddig terjed ez az iszonyatos simaság? Tapogatózni kezdett. — Anya, mondd. Hát ki a Kató? Azt se tudod, hogy ki a Kató? Az öregasszony szeme átmelegedett. Érezte, hogy lányában milyen fájdalom van és milyen szeretet. Örült, hogy valami kedvére valót mondhat végre. Készségesen felelt: — A Kató? Azt tudom. Kató volt az én anyám . . . és a Kató az én Máté bátyámnak a lánya. — És a Trude? A kis Trude? — sürgette Eszter reménykedve. — Hát a Trude ... az a Katónak a lánya. Eszter felemelte a két érdes, öreg kezet s beléjük temette arcát. Úgy kérdezte, visszafojtott lélegzettel: — És aztán ... Ki a Katónak a férje? Anyja hosszasan nézett a szemközti falra. Aztán csendesen, egyszerűen felelt: — Azt nem tudom . . . Pradácséknál Pistuka megint sikoltozni kezdett, de úgy, mintha ölnék. Majd nagyot csattant egy ajtó, a gyerek visítva rohant végig az udvaron,, ki az uccára. „De vissza ne gyere többet, mert kicsavarom a nyakad!" — ordított utána Pradács. Eszter csüggedten ült anyja mellett. Gondolkodott. — Anya, — szólalt meg sokára halkan — mondd, hát hány gyereked van neked? Horváthné arcát megvilágította egy kedves, mélyről jövő mosoly. — Hát te, — felelte nevetve s hangjában annyi gyöngédség volt, hogy Eszter le szeretett volna borulni előtte. — Én, — mondta a lány. — Hát még ki? Horváthné nem felelt. Nem tudta tovább.
