Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-09-01 / 7. szám - Marek Antal: Kilincselés
egy lépést tesz visszafelé. Közben a cikkét nézi, arra gondol, hová is kallódik el az írása majdan, ha a Mindenható Szerkesztő rendetlen asztalát örök hiábavalósággal rendezni kezdi a fáradt szerkesztőségi altiszt. Köszönését már alig hallja a Mindenható Szerkesztő aki ugyan egy-eoy harapás közben tudomására hozta az írónak, hogy két hét múlva fáradjon be újra a szerkesztőségbe s akkor majd megtudja, vájjon használhatják-e a cikket vagv sem? Csalódottan hátrál kifelé, még hallja, hogy a Mindenható Szerkesztő is belekapcsolódik a beszélgetésbe, amely egyik ismert kisgazdavezér legújabb szenzációs, kormánytámogató nyilatkozata körül forgott. Az író szomorúan állapítja meg, hogy az irodalmi Mindenhatót mennyire érdekli a politika s máris a bús előszobaszerű folyosón leli magát, a szerkesztőségi altiszt báovadt tekintetében elázottan. Most már sietve lépeget le a lépcsőn; régi kollégiumi emlékek ébredeznek benne s két lépcsőfokot is ugrik egyszerre. Örömmel konstatálva, miiven jól tud még az emeletről lerobogni. Ez is valami, — gondolja s mosolyog a sötét kapualjban. Már rá sem néz a portásra, csak ront ki a levegőre, amely oly szép kékes s szinfoltos a temérdek reklámtól, mint sehol másutt. Megnézi a nőket is, akik ott sétálnak el előtte gondtalanul, a fővárosi nők kiváltságos biztonságérzetével, félig kiváncsi félig kacér mozdulatokkal. Jól beleszagol a hirtelen-meleg tavaszi estébe s érzi, hogy lassan felszabadul a lelke. Két hét múlva pontosan ott van úira. Már tudja a sort, türelmes s felkészült. „A cikkem sorsáról szeretnék érdeklőni", — mondja. Szeretne fölényes lenni és nem tud. Úgy drukkol, mint bizonyítvánvkiosztás előtt kisgimnazista korában. A Mindenható Szerkesztő öszszeráncoija gondterhelten a homlokát, körülményesen rágyújt kezében tartott cigarettájára s azon a névén elmélkedik el bizonyára, amelyet biztonság kedvéért az író mindjárt bemondott neki. Ez is szokása volt olyan helyen, ahol sok ember megfordult, ahol azt gondolhatta örök emberi jóérzésből, hogy meg kell könnyítenie azoknak a szerencsétlen embereknek a memóriáját, akiknek az emberekkel való bajlódás szörnyű sorsa adódott. A Mindenható Szerkesztő persze nem emlékeszik, bár bevallja, hogy a név nagyon ismerős; de viszont úgy emlékszik, hogy a cikket leadta. Aztán máris belekotor egy kézirat
