Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-09-01 / 7. szám - Szitnyai Zoltán: Budai vacsora

anyai szívében s a grófra és a kocsira való hivatkozás végkép meglágyította. Hát csak mulassanak jól, de lla azért ne maradjon el túl soká, tette hozzá a köteles anyai gondosság látszatáért. Egy fölösleges mozdulattal eligazított valamit lla ruháján, aztán homlokára lehelt csókkal elbocsátotta.

— De

most már mi is mehetünk — mondta a kereskedő az elfojtott harag rekedtségével a hangjában, amint a társaság kivonúlt s egyszerre kínzó csöndesség borult az étteremre. A fizetőt hívta erélyes kopogással s fejebúbjáig vörösödött, amint megpillantotta a számlát, mely sokkal többet tett ki annál, mint amennyire számított. Húsos ujjai tapadós és nehezen váló mozdulattal húzkodták ki a bankjegyeket. Aztán meg sem várta, míg Vasyné indít, felállt és leakasztotta a fogasról a kalapját. A kapitány az utcára érve hűvösen elbúcsúzott, a festő már nem is tartott velük. Szótlanul mentek hármasban a Döbrentei térig, ahol a kereskedő megpillantott egy villamost, mely őt még hazáig viszi s anélkül, hogy búcsút vett voina, élete veszélyeztetésével felpattant a mozgó járműre. Egyedül a tanár maradt Vasynéval szerényen és hűségesen.

— Bácskát

— mondta áradozva, — még sohasem láttam ilyen vidámnak. Igazán úgy tündökölt, mint egy gyönyörű csillag az égen.

— Ó

igen, hogyne, — felelte Vasyné szórakozottan s bosszúsan gondolt arra, hogy ezek után aligha fordulhat a kereskedőhöz kölcsönért. Legalább is egyelőre nem. Ki kell találnia valamit, amivel kibékíti. Mert, amíg lla sorsa nem ért másutt biztos révbe, addig még sem szabad végleg elvadítani maguktól egy ilyen jómódú barátot.

SZUNYÁI ZOLTÁN