Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-09-01 / 7. szám - Szitnyai Zoltán: Budai vacsora
lelkiismeretesen felvette a fizetését. Végül is a cég úgy döntött, az öreg Sonnenschein körüli s nehéz időkben teljesített személyes szolgálataira való tekintettel a kapitányt nem szabad bántani. A fizetését azonban lényegesen lecsökkentették, sőt arra is rákényszerítették, hogy foglaljon el egy íróasztalt a cég központi irodájában. — Csak egyedül? — kérdezte a kapitány. Kutató pillantása körbe járt, majd megnyugodva tért vissza a kereskedő asztalához, amikor meggyőződött arról, hogy nincs ismerős a helyiségben. Jó gyerek ez a Miska, csak ne lenne ilyen lángoló vörös az a pár szál haja, ami még van. Az meg nincs kiírva a homlokára, hogy egész úri gondolkodású ember mégis. Határozottan az, amit például az is bizonyít, hogy célzást sem tett arra a harminc pengőre, amivel már több hónapja adósa. Ebben aztán olyan, mint egy született úr. Méltó arra, hogy barátkozzék vele. Az asztalhoz telepedett s meleg szívélyesség hangján folytatta: — Hogy, hogy nincsenek még itt a hölgyek édes Miskám? — a Miskámat csaknem zengve hansúlyozta, jó úri ízzel, ahogy vidéki kocsmaasztaloknál szokták. A kereskedő megnézte karkötőóráját s szemöldökrándítással, rosszalóan csóválta meg a fejét: — Magam sem értem, hogy mért késnek ilyen sokáig? — A végén még el sem jönnek. — Ilyet nem fognak tenni, — rázta meg a fejét Miska önérzetesen és teljes biztonságban afelől, hogy az ő megjelenése kizár minden ilyen lehetőséget, — Efelől egész nyugodt lehetsz. Egyébként a mama felhívott a lakásomori| mielőtt elindultam volna. Az llával volt megint valami grimbusz, de azért már itt lehetnének. — Mindég van valami hecc náluk — csóválta a fejét a kapitány. Újabban maga sem tudta, hogy há
