Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-09-01 / 7. szám - Szabó Pál: Benedek a törvény előtt

az orrával nézett. Végtelen magasságból és messzeségből nézett le rá.

Ekkor leszakadt a baj.

Benedek úgy érezte, hogy két árva kezébe nyargalt át testének minden ereje, minden súlya. Valamikor görcs is bántotta a könyökét, erre nevetni kezdett és öklével belevágott az ügyvéd arcába. Egyszer vágott egyik kezével, egyszer vágott másik kezével és ütötte volna már bezzeg, de az elbukott a padlón.

A zuhanásra újra rendes színüket, alakjukat kapták vissza az alakok, tárgyak. A gépirólány fejéről eltűnt a biborlángolás, maradt, ami volt, feketehajú szép urikisasszony és ni csak, a másik ügyvéd, a védőügyvéd éppen most ugrik ki az ablakon ... A járásbíró éppen úgy áll az asztal mellett mind mikor az ügyvédre rászólt volt, csak mintha most eltűnt volna a szeme kékje. A szemüveges kiabál valamit valakinek a nyitott ajtóból és a lány, a feketehajú lány ceruzát hegyez a gép mellett . . .

— Nagyságos . . . nagyságos járásbíró úr, — tört ki leikéből a becsületes, emberi szó, — de tovább nem tudott jutni semmiképp. Végképp eltűnt, odalett kikivánkozó iménti sok szava, melyben benne lett volna minden igaza, minden szomorúsága életének. Benne lett volna szomszédja, Csanak Jóska bűnbocsánata, hiszen három hét múlve úgyis összekerülnek a fiatalok. Tudta immár, látta immár, hogy hiába itt minden emberi szó. Az ügyvéd örökre sirathatja bevert orrát és ő nem kerüli el a vármegyét. Ki van törölve a tisztességes emberek sorából, leült hát a földre, mellén összefonta a kezét, sírt hangos fennszóval, keservesen.

SZABÓ PÁL