Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-09-01 / 7. szám - Szabó Pál: Benedek a törvény előtt
den elmulasztott jóság, minden emberséges szándék mások iránt, ami annyira kimaradt az életéből eddig. Adni. Valakinek valamit adni ebben a zsoltáros zsongással megszentelt pillanatban, hogy valami mégis legyen lelkiismerete elnyűtt mérlegén, mire bekerül ide ni, a Törvény elé. — Köszönöm, ha lesz olyan szíves ... _ mondotta a magános ember, Benedek Péter mohón és kinyújtotta tenyerét. A lókupec megkönnyebülve ütötte fel fejét, a dohány kézből kézbe vándorok és közben arra gondolt, hogy mégis csak jó, hogy az igazságot nem lehet csak úgy agyonhazudni. Még azt állítja az a nyomorult, hogy kehes vót, pedig nem is vót ... De csak szólítanák már. Reggel óta itt vár éhen, szomjan. — Hát magának milyen ügye-baja van, atyafi? — kérdezte a magános embert, Benedek Pétert és csakugyan, lélekből, szívből sajnálta rongy gúnyája miatt. Hogy milyen ügyefogyottan ül ez itt a lócán, mint az ágrulszakadt. — Nekem, la? Nekem osztán hogy éppen van elég, — mondotta Benedek Péter és nyelvével körül kavarintotta hátsó fogát, rátette a dohányt Ez jó. Ez a vért, erőt adó dohány. Reggel óta nem szólt senkihez, hozzá se szólott senki. Kicsit süketen hallgatta saját szavát, de érezte, hogy szörnyű jósággal hull vissza saját lelkére a szó. Beszélni hát. Viszonozni ennek a derék embernek szíves szavát. — Az úgy vót . . . izé . . . én nem is tudom, hogy kinek tiszteljem? — Csak úgy ni. Barátomnak. Barátok vagyunk mink, barátok lehetünk mink, atyafi. Egyformán bajba vagyunk, anyától vagyunk mi mindannyian, — mondotta a lókupec, mert azt osztán, hogy ő nem egyformán szeret minden embert, nem mondhatja' rá senkisem. — Hát az úgy vót, atyafi, hogy hát egy este vizet merítettem a kúton la. Mert, hogy közös kutunk van
